Képviselőházi napló, 1901. XXIII. kötet • 1904. márczius 5–márczius 29.

Ülésnapok - 1901-401

160 íöí. országos ülés 1904- márczius Ih-én, hétfőn. nak, a melyet tüzzel-vasaal ki kell irtani, ezzel a kijelentéssel meg lehet nyugtatni, sőt ezek tapsolnak is ennek a kijelentésnek. De az igen t. kormányelnök ur, a ki foglalkozott behatóan ezen szocziális kérdésekkel, igen jól tudja, jobban tudja, mint bárki más, hogy maga a szoczializmus nem betegség, hanem az egy nagy társadalmi betegség orvoslása keresésének egyik módja. Az a nagy baj, az a betegség, a mely milliónyi tömegek fokozódó nyomorában áll. A kik ott laknak a siralom völgyében, ott a keserű Máráh vizének sivár környékén, a kik naprólnapra bizonytalanul élnek, a mennyiben a tengődést életnek lehet nevezni: ezeknek a száma a mai viszonyok között, a mai körülmények között mindig nő és nő, a haj mindig nagyobb és nehezebb lesz. Tehát egészen jogos, hogyha ezeknek a bajoknak orvoslását azok is keresik, a kik ezt a bajt közvetlenül szenvedik és keresik maguk is, a szabadulás útját. Ha van közöttük nemzetközi izgató, ha akad közöttük izgága ember, ezt máskép is meg lehet rendszabályozni. Nem kell mindjárt a közszabadságokat feláldozni, a melyet vérrel és könynyel szereztek meg a mi elődeink. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ennek indokául felhozta ismét az igen t. miniszterelnök ur azt is, hogy a nemzetiségi izgatások is szükségessé teszik ezeket &7, intézkedéseket. De hogy ezen nemzeti izgatások megszűnjenek, ahhoz az én véleményem szerint egy következetes nemzetiségi politikára volna szükség. Nem olyan politikára, a mely egyszer meleg vizbe, máskor hideg vizbe állítja őket és a mi a legfőbb, szükséges volna egy becsületes, tisztességes közigazgatás, (Igaz! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) a mely nem kortesszolgálatok tételéért áll fenn. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Hát a nemzetiségektől való félelem alapján kell odadobni a közszabadságokat minekünk, tiz milliónyi magyaroknak, a kik többen vagyunk, mint a szomszédos Ausztriában németek összesen, egy millióval többen vaeyunk, mint a románok az egész világon, a kik kétannyian vagyunk, mint morvák és csehek együttvéve, vagy szerbek a magyarországiakkal együtt és háromszor anynyian vagyunk, mint a horvátok összesen? Mi dobjuk oda ezeket a kincseket, a kik hivatva vagyunk államalkotó szerepre, a kik egyedül vagyunk arra hivatottak, a Duna-Tisza völgyében, s a Kárpátok övezte területen, hogy nemzetalkotó elemet képezzünk, mi adjuk oda vérrel, könynyel és szenvedéssel megszerzett szabadságunkat? (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ez nem az, a mi gr. Tisza István .kormányelnök politikája iránt a bizalmat a legcsekélyebb módon is felébreszteni képes. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A mi gr. Tisza Istvánnak a nemzeti fejlődésre, a nemzeti izmosodásra vonatkozó politikáját illeti, én abban csak folytatását látom annak az immár csaknem négy évtized óta tartó sivár politikának, a mely minden nemzeti tartalmat nélkülözött és ha egyszer-másszor fel is fakasztott a nemzeti ösztön egy-egy forrást, e politika homokja azonnal elnyelte azt. Hogyha ez a majdnem negyven év óta tartó politika egy, folyásában mindinkább szélesedő folyam, vagy növekedésében mind terebélyesebbé váló tölgy képét mutatná, akkor nem állnánk ma is csak ott, sőt annál is hátrább, mint ezelőtt 37 esztendővel. Egy csomó közjogi zavar, egy nyomorult gyarmati állapot, az anyagiak hiánya és az, hogy nélkülözzük az állami és nemzeti létnek elemi feltételeit, jellemzi mai helyzetünket. Áldatlan közjogi harczokban kényszeríttetünk sorvadni, mert meg kell védenünk azt a csekélyét is, a mink van, pedig érezzük, hogy nagy feladatok várnak reánk. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Megdöbbenve látjuk, hogy a ki nem halad, az marad. Körülöttünk egy egész világ dübörögve rohan előre, kereng, forr, habzik minden és az áradatban régi bálványok merülnek el a mélységbe, a mélységből uj eszmék emelkednek fel és válnak az emberiség vezető csillagaivá. (Ugy van! a szélsöbalóldalon.) Előre láthatjuk, hogy részt kell vennünk abban a nagy harczban, a melyben nem az ágyuk dörgése, a puskák ropogása, a füst és a vér fogják jelezni a küzdelmet, hanem a pöröly és a kalapács csöngése, a vetéllő surranása, a gépek füttye. Ha mi ebben a harczban diadalmasan akarjuk megállni a helyünket, ha abból az uj eszmék által megfiatalodva akarunk kikerülni, akkor végrevalahára meg kell szereznünk az állami és nemzeti lét feltételeit. (Helyeslés a szélsöbalóldalon.) Hogy pedig ezek hiányzanak, ezt nemcsak mi érezzük, hanem azt hiszem, titkon megvallva érzi minden ember. Ezek megszerzésének akadálya pedig mindig az a politika volt, a melynek a mi vezető kormányférfiaink ugyan más és más alakban, de mindig ugyanazzal a feladattal intézői voltak, de előbb-utóbb aztán szerencsétlen áldozatai is lettek. És most itt áll előttünk gróf Tisza István miniszterelnök ur. A mit tőle láttunk eddig, Ígéreteinek megtartásában és megvalósításában, valamint parlamenti működésében és kormányzati tényeiben, az mind nem arra mutat, hogy a közjogi ellentétek egyengetésére törekednék, sőt a közjogi harczok szükségességét mintegy kérkedve hívja ki. Ne a függetlenségi és 48-as párttól várják, hogy lépjen le a közjogi térről, mert hiszen ez annyi volna, mint feláldozni Magyarország függetlenségét, hanem a túloldulról kell törekedni arra, hogy az a nagy szakadék, a mely az eszményi magaslat és a való politika között van, betöltessék, s az út felfelé szabaddá tétessék. Annak a küzdelemnek, a melyet közjogi téren folytatunk, most már csaknem negyven óv óta, igazi nemzeti politika mellett meg kellett volna szűnnie. De nem is szabad ennek tovább tartani. Egyszer a kérdést el kell dönteni.