Képviselőházi napló, 1901. XXIII. kötet • 1904. márczius 5–márczius 29.

Ülésnapok - 1901-401

Í58 40Í. országos ülés Í90í márczius lí-én, hétfőn. kétségbevonni, mert én elhiszem, hogy tényleg veszedelmet lát abban, ha nem az történik, a mit ő akar, és mert hát minden többség általában véve igy szokott gondolkozni. Nálunk azonban ez bizonyos tekintetben nagyon veszedelmes, mert azt jól tudjuk, hogy nálunk a többség akarata, vagyis az, a mit ugy neveznek, hogy többség akarata, a legtöbbször nem az ő akarata, hanem másnak akarata, a melyet ráerőszakolnak. (Ugy van! Ugy van! hal felöl.) Tehát maradjunk meg a mellett, hogy igenis komolyan és jóhiszemüleg tette ezt a többség és a kormány. De hát Torquemada is jóhiszemüleg és komolyan cselekedett, a mikor az áldozatait elégettette, és ezt keresztényi szeretetből is tette. Mert ő meg volt győződve arról, hogy azoknak a szerencsétlen embereknek, a kik szerinte tóvtanokat vallanak, lelkei az örök kárhozatban fognak égai, és azt hitte, hogy megmentheti azáltal, ha őket itt a földön elégetteti. (Derültség balfelöl.) Hát én azt mondom, hogy Robespierre is egész jóhiszemüleg és komolyan cselekedett, a midőn lenyakaztatta áldozatait, mert hiszen azt mondta, hogy ezeket az erénynek és az erkölcsnek áldozza fel. Marat is jóhiszemüleg cselekedett, a mikor azt mondta, hogy ki kell irtani az egész régi generácziót, hogy az uj generáczió a régi tradiczióktól meg nem vesztegetve növekedjék fel és az uj szellemben fejtse ki erejét; és ezt-az elvét igyekezett is alaposan megvalósítani. Én elhiszem, hogy a szabadelvű párt és az igen t. kormányelnök ur is meggyőződésből és komolyan akartak cselekedni, a midőn a magyar parlamentarizmusnak, a magyar kormánynak, igazán, mondhatni, egyetlen biztositékát, a parlamenti szólásszabadságot szándékoztak itten megfojtani. Hát ez szelidebb fajtája annak a lényegnek, a melyet Torquemadánál, Robespierrenél vagy Maratnál láttunk. Mert itt nincs szó megégetésről és lenyakazásról, de tulajdonképen, ha a mód különbözik is, a czél csak ugyanaz ; megfojtani azoknak ajakán a szót, a kik nem ugy gondolkoznak, és nem ugy akarnak cselekedni, mint a hogy ők gondolkoznak és ők cselekszenek. (Ugy van ! Ugy van ! a baloldalon.) íme, t. képviselőház, a mint mondám, a parlamentarizmusnak egy sorvasztó tényezőjói a mi többségünknek ama konok elfogultságában látom, hogy csakis neki lehet igaza, és ezen igazságnak alapja nem az érvekben, hanem, mint mondám, az aritmetikában keresendő. Ez a konokság, a melyet a Tisza Kálmán-féle korszak kőkeménységüvé edzett, idézte elő azután az ellenzéknek azt a makacsságát — hogy igy fejezzem ki — azt az ellentállását, a mely kétségbeesésében akárhányszor, mert ;egy hajszálnyival sem volt képes érvényesülni, obstrukczióvá volt kénytelen fajulni, obstrukczióban volt kénytelen kitörni, llyformán fejlődött ki itt a parlamentben az a semmiesetre sem egészséges állapot, hogy a midőn ide ezen ország érdekében kétségtelenül üdvös javaslatok hozatnak, de a melyek nem tökéletesek, a melyekhez hozzászólása van az ellenzéknek, illetőleg a melyeken javítanivalót találhat az ellenzék is, ezeken a javaslatokon a többség az ellenzék részéről legfeljebb egy-egy stiláris módosítást engedett meg. Az ellenzék természetesen ilyen esetekben viszont pártállására való tekintettel nem fogadja el e javaslatokat, pedig hát ő maga is elismeri azt, hogy azok igen üdvösek és igen helyesek. Én példának okáért, a mig a parlamenten kívül voltam, mindig érthetetlennek találtam az ellenzéknek azt az álláspontját, hogyha egj ebként valami különös kifogása nem volt, vagy valamilyen rendkívüli körülmények nem igazolták azt, visszautasította a költségvetést, a melyre pedig tulajdonképen az országnak van szüksége, és a kormányt meg akarja fosztani a felhatalmazástól akkor is, ha a kormány az általam előbb vázolt szempontokból bizonyos megnyugvást tudott is kelteni a kisebbségben. Lehet, hogy tévedek, de én ugy vélem, hogy a valódi parlamentáris életben ugy a költségvetés, mint a felhatalmazás és egyáltalában az államháztartásra vonatkozó törvényhozási intézkedések nem pártpolitikai szempontokból, hanem inkább az állami és a társadalmi élet követelményeinek tekintetéből birálandók el. A mi pedig a bizalom kérdését illeti, ha a kormány az említett általános szemjjontokból kellő bizalmat tud ébreszteni maga iránt, kellő megnyugvást tud kelteni, én a magam részéről teljesen üres szertartásnak tartom a pártállásra való hivatkozással megtagadni a költségvetést és a felhatalmazást. A midőn tehát én ezen alkalommal elismerve azt, hogy tekintettel az államháztartás mostani rendezetlen állapotára, ennek a felhatalmazásnak megadása okvetlenül szükséges, és elismerem sürgősségét is: én nem óhajtom ezen felfogásom kifejtése után azt bővebben indokolni, csupán csak egy véleményt vagyok bátor hozzácsatolni, s ez az, hogy felfogásom szerint az indemnitás ideje elsősorban az elmaradt költségvetés elintézésére és az államháztartás rendbehozatalát, illető intézkedéseknek megtételére fordítandó, mert ugy tartom, hogy az indemnitás épen csak egy expediens, hogy a költségvetés megszavazásának késése esetén az államháztartás továbbvitele fenn ne akadjon. De semmi olyan jogforrás nem lehet az indemnitás, a melyet csak egy szentesitett költségvetési törvény képezhet. E tekintetben azt tartom, hogy nemcsak ex-lexben nem oszlatható fel a képviselőház, de nem oszlatható az fel az indemnitás ideje alatt sem, általában mindaddig, mig a költségvetés le nem tárgyaltatott, s az államháztartás teljesen rendbe nem hozatott. Azt mondhatom, hogy abban a másfél esztendős küzdelemben, a melynek minden fázisában résztvettem, s az ezen küzdelem által előidézett bonyodalmakban a legvégzetesebb, s a bonyo-