Képviselőházi napló, 1901. XXIII. kötet • 1904. márczius 5–márczius 29.

Ülésnapok - 1901-401

kOl. országos ülés 1904 mávczius lí-én, hétfőn. 157 együtt felmerül a kormány iránti bizalomnak a kérdése is. Mert igen természetes, hogy a kormányzásnak az eszközeit csakis oly kormánynak adhatjuk meg, oly kormány részére szavazhatjuk meg, mely iránt bizalommal viseltetünk. (Helyeslések a szélsőbaloldalon.) Felfogásom szerint azonban, a mikor ezt a bizalmat mérlegeljük, el kell tekintenünk bizonyos politikai elvi szempontoktól, bizonyos teoretikus értékű politikai hitczikkelyektó'l, akkor, midőn az államháztartás eszközeinek továbbviteléről van szó és azt a kormányt, a melynek ez eszközöket megszavazzuk, csupán a nemzeti fejlődés, a politikai tisztessé?, a törvények tisztelete, a gyakorlati élet követelményei és a közszabadságok védelmezése tekintetéből, tehát ilyen általános tekintetekből kell megbírálnunk és megvizsgálnunk. És ha azt tapasztaljuk, t. ház, hogy azf illető kormány ezen általános nézőpontok határai között bizonyos megnyugvást tud nyújtani, daczára ki nem elégített politikai aspiráczióinknak, daczára ellentétes pártállásunknak, én ugy tartom, hogy az államháztartás eszközeinek csupán csak elvi alapon való megtagadása meddő erőlködés volna. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Hogy eme felfogásomat igazoljam, mely, azt hiszem, hogy az eddigi gyakorlattól bizonyos tekintetben eltér, előre kijelentem, hogy én semmiképen sem állok azon az u. n. 67-es alapon, sőt az utóbbi esztendőknek, különösen pedig a legutóbbi évnek tapasztalatai nagyon is meggyőztek arról, hogy ez az alap nagyon is csuszamlós és bizonytalan arra, hogy azon a magyar nemzeti államnak annyiszor emlegetett és immár példabeszéddé vált kiépítése a maga bástyáival, az önállóság minden attribútumával, megtörténhessék. (Ugy van! a szélsobaloldalon.) Én, a ki elvi szempontból mindenféle dualisztikus kapcsolatot, még a perszonáluniót is, ellenzék és végczélul a teljesen független és önálló Magyarországot hirdetem, gyakorlati szempontból azért még sem tartom helyesnek, hogy a tényleg létező állapotok és viszonyok felett csak elvi álláspontból mondjunk bírálatot és hogy bármelyik politikai párt is kivonja magát az aktuális politika nyilvános tényezői közül. Én ugy tartom, hogy közjogi ellenzéki álláspontunk daczára is a törvényhozás munkájában — a mint ezt már többször itt a házban ki is fejtettem, — nemcsak puszta tagadással, hanem tényleges alkotással is részt kell vennünk, mert ha a törvényhozás intézkedéseit nem alkothatjuk is mindig a magunk nézeteinek megfelelően, de azokba a mi elveinkből, a mi nézeteinkből igen sokat belevihetünk, a mi által az utódok munkáját nagyon könnyen megkönnyithetjük. De nálunk ez nehéz dolog, mert a mi parlamentarizmusunknak van egy igen nagy baja, a mely nívójának alászállitója és egykor 'megölője is lehet és ez az, hogy a t. többség vakon eldobott és eldob mindent, a mit ezen az oldalon felvetettünk, lett légyen az a legüdvösebb intézmény, a melyet azután — később — a többség is magáévá tett, nagy lelkesedéssel elfogadott. Természetesen ez a gyakorlatban a kisebbséget abba a kényszerhelyzetbe hozza, hogy szintén mindennek ellenmondjon, a mi azon az oldalon vettetik fel. A többségi elvnek ez a kultúra nálunk a valóságos őrjöngésig fokozódott. A kerengő dervis nem jár olyan őrült tánezot és nem forog olyan szédítő sebességgel, mint a t. többség eme kultusz főpapja, a mindenkori miniszterelnök körül. Ilyen nagyszerű látványosságban részesitettek minket a múltkor is, a midőn grandiózus finisb-képen megszavazták az igen t. miniszterelnök ur ama bizonyos házszabályt ideiglenesen módosító indítványát. Ezután ilyenformán megszavazhatnak akármit, megszavazhatják azt is, hogy ez a kerek föld négyszögletű, vagy azt, hogy a vöröshagyma igen kitűnő genfi kronométer. Meg lehet szavazni akármiféle képtelenséget, mert az egész csak azon fordul meg, hogy 200 több mint 100. Ez aritmetikai igazság ugyan, de — ámbár én aritmetikus és matematikus vagyok — a társadalmi és politikai problémákat nem merném az aritmetika szabályai szerint megoldani, mert hiszen itt olyan finom tényezők vannak, a melyek ezt a megoldást sokkal nehezebbé teszik, mint a legnehezebb materratikai problémát. Azt mindig tagadásba veszem, hogy 200 embernek okvetetlen több igazsága legyen, mint száznak, mert hiszen ilyen elv alapján válhatott igazsággá az, hogy II. Rákóczi Ferencz lázadó, hazaáruló, gonosztevő volt és ilyenformán kimondhatjuk aztán aritmetikailag azt is, hogy keletkezhetik oly többség, a mitől az Isten mentsen meg, a mely megszavazza azt, hogy Kossuth Lajos nagyon kicsiny legény volt és Sehwarzenberg Félix berezegnek halhatatlan érdemei vannak a magyar nemzet fentartása körül. T. ház! Ez a mi parlamentarizmusunk veszedelme és nem az obstrukezió, mert az obstrukczió csak következménye a többség zsarnokságának. Inkább mondjuk ki nyíltan, hogy nincsen törvény, mert ez becsületesebb és férfiasabb. Ha 200 képviselő szavazatával ki lehet mondani az erőszakról, hogy az tulajdonképen a szigorú törvényesség és ugy lehet felfogni a törvényhozói jogot, hogy ha épen tetszik és meg van rá a többség, a mi ma törvény, azt holnap mint nem törvényt kezelhetik, hát ez, azt hiszem, a lehető legzavarosabb, lehető leghelytelenebb fogalom a törvényhozás jogáról, a törvényhozói jogról. Ha tisztán csak a többség jogán, a puszta számra hivatkozva, ki lehet mondani azt, hogy a vétek erény, és az erény vétek, hát ez egy irtózatos dekadenczia, épen annál a többségnél, a mely egykor vezéreképen a magyar jogérzetnek tipikus és klasszikus alakját, Deák Ferenczet, tisztelte. Én nem akarom egyáltalában — a mint azt Holló Lajos igen t. képviselőtársam is tette — a többségnek komolyságát és jóhiszeműségét