Képviselőházi napló, 1901. XXIII. kötet • 1904. márczius 5–márczius 29.

Ülésnapok - 1901-401

152 'fOL országos ülés Í90í márczius í't-én, hétfőn. vényes módokon régen magyarok. A magyar hadseregben két neme van a katonaságnak: t. i. gyalogosok és huszárok. Ha tehát ezekből a másnemzetbéliei a monarchiának kizáratnának, természetesen következik, hogy a többi fegyvernemek viszont elleneznék a magyarok alkalmazását, a mi annál hátrányosabb volna, mert tényleg több a magyar tiszt, mint a mennyi a magyar csapatokhoz szükséges. A kormány minden egyéb feltételeket, melyek között több ujak, annak előtte soha elő nem fordultak is valának, a legnagyobb készséggel és bizalom-kimutatással elfogadta, viszonozni kell tehát ezt a határtalan kegyességét és bizalmát felséges urunknak és tanácsosabb az üzenettől elállni, a magyar tisztek iránt régibb törvényeinkhez ragaszkodnia Az az állapot tehát, amelyet a t. kormány el akar érni az ujabb nagy alapítványok és a tisztek létszámának emelése által, hogy t. i. a tiszti létszámot kellő paritásba hozzuk a hadsereg csapat-állományával, egyszer már bekövetkezett, és akkor az ellenvetés a nemzeti kövelések ellen épen az volt, hogy több a magyar tiszt, mint a mennyi a magyar csapat-állománynak megfelel, hát mi kell több? De nem bírtunk semmit elérni, a mi azon idegen szervezetnek a nemzeti élethez való közelebb hozatalára, és annak szellemében a magyar álláspont iránti tiszteletre vezethetett volna. Azon szervezet épugy magmaradt idegen testnek a nemzet életében akkor is, a nélkül, hogy a nemzet jogainak, történelmének elismerését, nemzeti egyéniségének kialakulását a hadseregben keresztül bírtuk volna vinni. Ebből következik, t. képviselőház, hogy azokkal az engedményekkel, a melyekkel most jóhiszemüleg előhozakodni méltóztatnak, és a melyek a nemzeti közvélemény lecsillapítására vannak szánva, a főczélt nem érjük el és nem is fogjuk elérni; mert abban odafönn mindig a legmerevebb ellentállásra és visszautasításra találunk, a melyeket ha le nem törünk nem erőszakos eszközökkel, hanem a meggyőzés, az ellentállás komolyságának és szívósságának erejével: akkor egyetlenegy lépést sem fogunk előre tenni ezen a téren, akármilyen látszólagos eredményeket érünk is el és akármilyen intézményeket állítunk is fel. És ezen engedmények viszontszolgáltatásában is azonnal megnyilatkozik az a lenézés, a melylyel a magyar álláspontot kezelik. A dualizmus keretében nem óvhatjuk meg a magyar jogokat, ehhez még olyan áldozatokat is kell hoznunk az alapítványok felállítása által, a melyek 250 millió korona értéket képviselnek. És miért? Azért, hogy a tisztképzést, a mely a felsőbb katonai akadémiákon megy végbe, Ausztria területén és teljesen német szellemű és szervezetű intézményekben lássuk el, és itt nálunk fentartsanak apróbb katonai iskolákat, a melyekben a katonatisztek gyermekei és, megengedem, talán bizonyos százalékban magyar hivatalnokok és magyar családok gyermekei is tanulhassanak, de a melyekben nem nyerheti meg senki sem azt a rugalmasságot, a mely egy ifjú lélekben a magyar ügyhöz való szilárd ragaszkodást megérleli, hanem a melyekben a legjobb esetben ezek az érzelmek eltompulnak és azok az ifjak közömbös egyenek maradnak a magyar nemzeti ügygyei szemben. Azt, hogy az elaltatás és félrevezetés a czélja ezeknek a törekvéseknek, igazolni lehet még azzal is, hogy a mikor itt az a nagy lecsillapitási procedúra történt, akkor nemcsak ezeket a vívmányokat emlegették itt, a miniszterelnök ur nemcsak ezekkel a vívmányokkal jött, hanem ott volt még a jelvények kérdése és ott volt a magyar nyelvnek a büntető igazságszolgáltatásban való elismerése is. A mint azonban a nemzeti közhangulat egy kissé lecsillapodott, az ellentállás megszűnt, ezt a másik dolgot rögtön kikapcsolták a megoldandó feladatok köréből, ezek nem voltak többé szükségesek a hangulat lecsillapítására, és azoknak megoldása hosszabb időre »el lett halasztva«. De ez csak az egyik eszköz. A másik eszköz az erőszak felhasználása, és a miniszterelnök ur a második eszközre is fel hagyta magát használni. 0 azt hitte, hogy ebben senkit sem kopizál, a mint ő magát kifejezte, pedig, bocsánatot kérek, kopizált egy olyan rendszert, a mely Magyarországgal szemben már hosszú idő óta működésben van. A mikor a félrevezetésekkel és hitegetésekkel, a látszólagos Ígéretekkel nem lehetett Magyarországon a közhangulatot lecsillapítani, akkor mindig megragadták azokat az erűszakos eszközöket, a melyek a lecsillapításra szükségesek. Ezt az osztrák reczipét Heister osztrák tábornok egykor igy fejezte ki {olvassa) : »A magyar nép magában véve szolgatermészetű, a melyet inkább félelemmel, mint engedményekkel kell fékentartani. Keménység nélkül e néppel semmire sem lehet menni.« Ez tehát egy régi rendszer, a melyet fent képviselnek és mint az udvari hatalom érvényesülésének egyik eszközét mindig kéznél tartottak. Olyankor, a mikor az engedmények nem tették meg kellő hatásukat, olyankor a megfélemlítésnek és az erőszakosságnak útjára léptek. Midőn a t. miniszterelnök idejött ezekkel a nagy reformtervekkel, a melyekkel a parlamentarizmusnak letörését akarta munkába venni, én egy perczig sem kételkedtem abban, hogy az ő szándéka teljesen komoly és az ő meggyőződésből kifolyó volt. (Ugy van! TJgy van! a baloldalon.) Teljesen hiszem, hogy ő a siker elérésének minden eszközét felhasználta volna, ha képes lett volna rá, hogy ideáját keresztülvigye és ezeket az erőszakos intézményeket tényleg meg is valósítsa. Ezt én teljesen hiszem. Más kérdés azonban, hogy sikerült volna-e, és más kérdés, hogy kívánatos lett volna-e, hogy sikerüljön ? Mert ezek a törekvések, a melyek egymással szemben állottak most is, egyrészről a nemzetnek ki-