Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.

Ülésnapok - 1901-393

Ó93. országos ülés 1904 márczius k-én, pénteken. 397 De a család fogalma, a feleség, a gyermekek soha, a mig ember lesz a föld hátán, másodrendű, elront fogalommá nem válik, ez mindig kész lesz a férfit harczba szólítani és mindig lelkesedést fog önteni a férfi, szivébe és erőt karjaiba. Ha tehát ilyen tagokból áll az a had.sereg, ez nem válhatik annak semmieseíre sem hátrányára, hanem inkább előnyére. És a mellett még ez az a természeti erő, a mely a lelkesedésen kivül azt a súlyos és nehéz szolgálatot elviselhetővé is teszi, a mely megadja a szülőknek azt a vigasztalást, hogy gyermekeiknek e nemes érdekek miatt kell nehéz szolgálatukat teljesiteni. De talán azt mondhatná valaki, hogy a nőtlen katona könnyebben fegyelmezhető és hogy ebben rejlik az állami közérdek. Én ennek ellenében is bátor vagyok azt állitani, hogy ez nem igaz. Sokkal fegyelerntartóbb, sokkal engedelmesebb a családos katona, mert hiszen mindig él benne az a tudat, hogy esetleg hibái által nemcsak önmagának szerez bajt, hanem bajba keveri családját is. Az igen t. honvédelmi miniszter ur egész életén át katona volt, ismerheti és ismeri is a katonaélet minden vonatkozását. Én azt hiszem, igazat fog adni nekem, ha azt állítom, hogy azok közt a katonák közt mindig azok voltak a legengedelmesebbek, legtörvénytisztelőbbek, legpéídásabbak és legrendesebbek, a kiknek otthon feleségük, gyermekük volt. Nagyon sok esetet mondhatnék, de ez nem szükséges, hanem azért kettőt elmondok a t. ház kegyes engedelmével, a melyeket én magam személyesen hallottam. Az egyik egyszerű földmivesfiu volt. Annál az ezrednél, a melynél szolgált, volt egy hadnagy ur, a ki, magyar nem lévén, — nem tudom, osztrák szellemű katonai intézetben nevelkedett-e vagy talán Csaszlau környékén látta-e meg a napvilágot — elég az hozzá, hogy azok közé a ma is szép számmal lévő tiszturak közé tartozott, a kik, kivetkőzve minden emberi érzésből, örömüket és boldogságukat abban találják, ha azt a kényükre-kedvükre bízott magyar fiút minden néven nevezendő módon gyalázzák. Ilyen volt ez a t. hadnagy ur is azzal a magyar fiúval szemben. Azt mondotta az a szegény fiu: uram, sokszor voltam azon a ponton, hogy leszámolok az élettel, leszámolok mindennel és leszúrom azt a gyalázó kutyát, de az utolsó pillanatban mindig eszembe jutott, hogy otthon feleségem, gyermekem van, és azokat bajba, veszedelembe, szégyenbe keverem; ez megállította a karomat és tűrtem tovább a gyalázatos vexaturát. A másik eset egy intelligens gazdatiszttel történt; utolsó gyakorlatára vonult be és mivel mint önkéntes semmiféle sarzsit sem szerzett, közlegénynek kellett berukkolni. Ruhája elromlott és mivel megtelt, nagy emberé lett, a magazinban nem találtak rávaló ruhát. Ezért tehát egyszerű fehér nyári nadrágjában vonult ki. Meglátta a hadnagy ur a nem előírásos öltözetet, rettenetes haragra gyúlt és kijelentette neki: »Talán azt hiszi, hogy mert maga nagyságosa ur, majd itt is ugy fogunk vele bánni! Takarodjék azonnal a magazinba és vegyen magára kék nadrágot ! A szegény embernek el kellett menni, de mivel egy sem volt rávaló, ki kellett hasogatni a nadrágját és ilyen kihasogatott holmival kellett neki újra a század előtt megjelenni. Nem is kellett több az ügyeletes hadnagynak, ott sétáltatta le és föl a legénység előtt, gyalázta, hogy milyen fess katona, hogy haza mehet ilyen állapotban. Természesesen a legénység ennek a gúnyolódásnak örvendett és kaczagott hozzá. Azzal fejezte be az a fiatal gazdatiszt az ő élményeinek elmondását: »Ba,rátom, már csaknem önkívületi állapotba jutottam, a kezem már a bajonethez nyúlt, hogy leszúrjam azt a gyalázó kutyát, de ekkor eszembe jutott, hogy otthon van a feleséged és gyermeked, leesett a kezem és tűrtem tovább. De ha nem lettem volna családos ember, leszámoltam volna az élettel, mindennel, nem bántam volna, történjék bármi és leszúrtam volna.« Annak a krasznahorkai nagyasszonynak, annak a Serényi Zsófiának története hányszor ismétlődhetett meg az emberek érzelmi világában ! Meg kell még itt jegyeznem, t. ház, hogy az a szeretetteljes, csaknem szótszakithatlan kajjocs azonban, legtöbbnyire, sőt csaknem kizárólag csakis a törvényes házassági kapcsolat keretén belül szokott fennállani. Mert hiszen a tapasztalásból tudjuk, hogy az u. n, vadházasságoknál, azoknál a konkubinátusoknál bizony ez nem igen van meg, s különösen nincs meg azoknál a gyermekek iránti szeretet. Hiszen azok a szerencsétlenek legtöbbször nélkülözik a szülői ápolást és szeretetet és sorsuk az, hogy vagy lelenczházakba kerülnek, a mi rájuk nézve még a legnagyobb boldogság, vagy pedig az angyalcsinálók műhelyében végzik szomorú életüket. Már most, engedelmet kérek, ezen áldatlan állapotok fentartása és előidézése az államnak érdeke-e? Nem lehet állami érdek. Igenis, állami érdek az, hogy lehetőleg elősegítsék a törvényes házasságoknak a megkötését. Már pedig a statisztika igazolja, hogy ezeknek a vadházasságoknak kilenczven százaléka ilyen tiltó akadály fentartása miatt áll elő. Mert hiszen méltóztassanak magukat beleképzelni annak a szegény embernek a helyébe. Hogyan jönnek létre ezek a vadházasságok? Kérem, a fiu felnő, eléri a fizikai fejlettség korát és vagyoni vagy más okoknál fogva meg akar nősülni, bejelenti az apjának. Az apa szegény ember, azt mondja: »Fiam nekem nincs annyi pénzem, hogy az engedélyt meg tudjam neked szerezni, várjál addig, a mig vagy túlesel a sorozáson, vagy kiszolgálod katonai kötelezettségedet. Igen, de a fiu mindig sürgetőbben lép fel, lehet, hogy attól fél, hogy addig, a mig visszajön, más viszi