Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.
Ülésnapok - 1901-392
364 392. országos ülés WOí márczius 3-án, csütörtökön. Gabányi Miklós: Ez igaz! (Derültség.) Elnök: Méltóztassék tehát ebhez alkalmazkodni ! Miután a ház nem tanácskozásképes, az ülést 10 perezre felfüggesztem. (Szünet után.) Elnök'. Csendet kérek, t. ház! Az ülést újból megnyitom. Nessi Pál képviselő urfoly tatjabeszédét. Nessi Pál: T. ház! Azt mondja a miniszterelnök ur imént elhangzott beszédében, hogy meddő a küzdelem, a melyet az ellenzék folytatott és folytat ma is. Az ő felszólalása mutatja épen, és önönmagát czáfolta meg ezzel, hogy igenis vannak eredmények, bár nem kielégítők, de vannak eredmények, vívmányok. Kinek köszönhetők ezek? Nem a szabadelvű párt magatartásának, a mely kezdettől fogva elutasított magától minden nemzeti követelést, hanem az ellenzék kitartó, SZÍVÓS küzdelmének. Önvallomást tett a miniszterelnök ur, a mikor azt mondta, hogy ő mindenkor elismerte azt, hogy a hadsereg kérdésében nagyon sok a tenni való, és beismerte továbbá azt, hogy ezzel szemben is mindig az volt a felfogása, hogy a hadsereg kérdését ne bolygassuk, ő a quieta non movere elvét vallotta, mert e kérdés megbolygatása sok visszavonást szülhet, és veszélyt hozhat az országra. íme, t. képviselőház, immár egy esztendeje tart a szívós küzdelem, és nem veszélyt hozott, hanem eredményeket, a melyekre a miniszterelnök ur is oly büszkén hivatkozott az imént. De mily messze vannak ezek az eredmények, ezek a vívmányok nemcsak attól, a mi után mi vágyódunk, nem az önálló magyar nemzeti hadseregtől, hanem attól, a mit önök volnának jogosítva az 1867: XII. t.-cz. alapján megkövetelni! Bs ez legjobban igazolja azt, hogy nem lehet elitélni a testvérpártot azért, mert oly szívósan és erősen küzdött. Mert nem követel egyebet, mint a törvény végrehajtását, éa elég szomorú, hogy az ellenzéknek lett ez a kötelességévé, holott a törvény végrehajtását valamennyiünknek, a szabadelvű párt minden egyes tagjának kellett volna követelnie. (Igás! a széísöbaloldalon.) Mai beszédemet rövidre akarom szabni. Nem akarok egyébről beszélni, mint arról, hogy azok a szegény harmadévesek, a kik jog, törvény ellenére, mindenkor hangoztatom, vannak visszatartva, és azok a póttartalékosok, a kiket szintén a törvény szelleme ellenére hívtak be, tartottak benn és a kik e jogtalan eljárás következtében elkeseredve, sokszor önkívületi állapotban, mámorosan kihágásokat követnek el, mily kegyetlen, barbár módon bűnhődnek az önök hibájából. (Igás! a szélsobaldldalon.) Csak nz utolsó két hónap történetére kell pillantást vetnünk, és látjuk, hogy a kihágások napirenden voltak. Trebinje, Castelnuovo, Komárom, Sopron, Szeged és Debreezen a megállóhelyek, a hol a katonák az igazán jogtalan visszatartás miatt elkeseredésükben felháborodva, kihágásokra ingadtatták el magukat, néhol csak azért, mert hazafias szándékot hordtak keblükben s a hol most, nem az igazságszolgáltatás keze által sújtva — mert ezt annak nevezni nem lehet és nem szabad — hanem a legridegebb katonai önkény alatt kell, hogy szenvedjenek. A t. miniszter ur Bakonyi igen t. képviselőtársam interpellácziójára a debreczeni bakák ügyében válaszolva maga is azon reményének adott kifejezést, hogy ezek a rendkívüli állapotok az Ítéletek kiszabásánál majdan enyhitőleg fognak figyelembe vétetni. íme, vessen egy pillantást a t. miniszter ur ezekre az ítéletekre, és látja, hogy a legkegyetlenebb módon, mintegy megtorlásképen ezért a nemzeti küzdelemért a boszujokat a tehetetlen katonákon töltik ki. Nem nevezhetem ezt egyébnek, mikor a pozsonyi szegény katonákat majdnem öt esztendei súlyos börtönre Ítélték el azért, mert mámoros fővel, öntudatlan állapotban kihágást mertek elkövetni. Mielőtt az Ítéletek ismertetésére rátérnék, felhívom a t. miniszter ur figyelmét arra, hogy a katonai büntető perrendtartás kérdésében már 1868 óta folytonosan ígéretekkel ámítanak bennünket. Még Horváth Boldizsár igazságügyminiszter megígérte 1868-ban, hogy a legrövidebb idő alatt beterjeszti a javaslatot s íme, 36 esztendő után még mindig ott vagyunk, hogy egy remény él keblünkben, de ennek megvalósítását még csak meg sem merik ma már igérni, holott mikor másfél évvel ezelőtt e ; tárgyban felszólaltam, Fejérváry akkori honvédelmi miniszter egész határozott dátumhoz kötve tett ígéretet, a melyet azonban nem teljesítettek. Fel kell hivnom a t. miniszter ur figyelmét ismételten arra, hogy mindnyájunk erős meggyőződése, hogy az 1888 : XVIII. t.-cz. nem ad jogot önöknek arra, hogy a tartalékosokat és póttartalékosokat ily módon behívják ós bentartsák. Sajátságos viszonyok voltak azok 1888-ban, borús felhők környékezték akkor országunk szemhatárát, mikor meghozták ezt a törvényt. De nem azon szándékkal hozták meg, hogy a magyar törvényhozás egyik legsarkalatosabb jogát, az ujonczmegajánlási jogot kijátszszák. És kérdem, hogy 1888-ban volt-e valaki, a ki a kormány padjairól azt mondta volna, hogy ha az ujonezok nem fognak megajánltatni, akkor ily módon lehet kisegitetni magát a kormánynak? Nem, t. miniszter ur, a bizottsági tárgyalások szerint világosan csakis mozgósítás esetére lett provideálva, de semmiesetre sem azért, hogy a mi egyik legfontosabb alkotmányjogunkat ily módon kijátszszák. Az 1888 : XVIII. t.-cz. ugyanis kapcsolatban volt akkor az 1868 : XL. t.-czikkel, a mely a véderőről szólott és kapcsolatba jött később az 1889 : VI. törvényczikkel, Ezen kapcsolat folytán mit látunk? Azt, hogy világosan benne
