Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.

Ülésnapok - 1901-387

387. országos ülés 190í január 28-án, csütörtökön. 263 a dinasztiával élünk és balunk, hanem azt mondom, bogy a dinasztiával élünk, de ha lehe­tetlenné teszi az életet, akkor nem halmik meg vele, hanem élni fogunk tovább. Csak egy politikája lehet Magyarországon a dinasztiának: helyreállitani az önálló függet­len magyar birodalmat. Csehország állami önálló­ságát megadni, és az osztrák többi népeknek is teljes autonómiát adni, a mint részint állami múltjuknál, részint történelmi egyéniségüknél fogva arra igényt tarthatnak. Csehországnak és Magyarországnak, két szabadságszerető és függet­lenségre törekvő nemzetnek királya lenni dicső­ségére válik minden uralkodónak. Mind a magyar nemzetnek, mind a cseh nemzetnek tör­ténelme tele van irva jeles harezokkal és vitéz­séggel. Méltóztassék elképzelni, hogy, ha ezt a két nagy nemzetet visszaadjuk önmagának, ha visszahelyezzük régi jogaiba és nemzeti aspirá­czióit mind kielégítjük: milyen hallatlan hata­lom lesz ez minden veszedelemmel szemben és milyen hatalommá teszszük azt a dinasztiát! Olyan hatalommá, a milyen még soha sem volt eddig. De hogy ilyen politikát csináljunk, arra nem alkalmas ám sem Pitreich, sem gróf Tisza István politikája. Pitreich közös hadügyminiszter ur, a ki, mint egy régi sírból feltámadt múmia, elkezdi a hadsereg régi hagyományainak istápo­lását dicsérni és gr. Tisza István miniszterelnök, a ki még ellent sem mer neki modani: ezek ugyan ezt a politikát meg nem csinálhatják, ezek ezt a két államot zilált viszonyaikból nyugvó pontra nem viszik ki soha. Ezeknek nem az a törekvésük, hogy uj életet, uj irányt adjanak a nemzeteknek, a hol kulturális és anyagi jólétü­ket és vagyonosodásukat megteremthetik, nem az a czéljuk, hanem minden törekvésük ezeknek az uraknak abban összpontosul, hogy megmutas­sák, hogy ők azok a legények, ők azok az embe­rek, a kik 2, régi, nemzetet és királyt rontó, slendrián politikát feotartják tovább is ebben a két birodalomban, ha máskép nem, hát tüzzel­vassal, de fenn fogják tartani. Holló Lajos: Nem pusztul el ez a faj soha! Lovászy Márton: Nem kormányzás ez, hanem fenegyerekeskedés! B. Kaas Ivor: Fenyítő gyerekeskedés! Csávolszky Lajos: A mi politikánk, valljuk meg őszintén, nem egyéb mint önámitás és ámí­tása az országnak. Bécsben ámítják a miniszter urakat, a miniszterek ámítják a képviselőket, a képviselők^ meg ámítják az országot. (TJgy van! balfelöl.) És az benne a csodálatos, hogy mind­nyájan meg vagyunk róla győződve, hogy ámítva leszünk, de szívesen szemet hunyunk az ámítá­sok előtt, mert ha nem hunynánk szemet és világosan akarnánk látni, nohát az egyik nem lehetne miniszter és a másik nem képviselő. (Felkiáltások balfelöl: Főispán !) Pitreich közös hadügyminiszter ur egész naivsággal elmondta a delegáczió albizottságá­ban, hogy Magyarországon az őszszel olyan ve­szedelmesen alakultak a viszonyok, hogy nem lehetett minisztériumot alakítani. Hogy tehát kormányt lehessen kinevezni, felhatalmaztatott a miniszterelnök ur Bécsben bizonyos kijelentése­ket tenni a hadseregre nézve, felhatalmaztatott nem azért, hogy azok rögtön testet öltve, való­sággá is váljanak, hanem csak^ azért, hogy meg­alakulhasson a minisztérium. És az sikerült is: a minisztérium megalakult, a megengedett nyi­latkozatok, ígéretek megtétettek és ennek alap­ján az ellenzék egy nagy része már le is szerelt. Most, mikor arról van szó, hogy hát lássuk azoknak az ígéreteknek érvényesülését, akkor azt mondja Pitreich ur: hohó uraim, ehhez még sok szó fér, egyik része nem is teljesíthető. Ott van pl. az az elv, hogy a magyar csapatokhoz magyar honos tisztek jöjjenek. Ez olyan elv, a melyet el som fogadhatok soha, mondja a közös hadügyminiszter. Tehát most a közös hadügyminiszter ur tisztán, világosan beszél velünk, de nem akar­juk megérteni, mert ha megértenők, a miniszter­elnök urnak rögtön ott kellene hagynia székét, a leszerelt képviselőknek pedig újra harczba kellene állaniok. Hogy tehát a miniszterelnök ur ott ne hagyja a székét és a leszerelt kép­viselők újra harczba ne álljanak, keressünk módot, ürügyet, megnyugtatni magunkat a kö­zös hadügyminiszter nyilatkozatai felett. Talál­gatjuk, hogy: talán nem is ugy értette ezt a hadügyminiszter, mint mondta, talán nem is ugy volt gondolva, keressük épen az ürügyet csak arra, hogy megnyugtathassuk magunkat általa, sőt már formulát is talált arra a mi­niszterelnök ur, hogy mikép lehet nekünk a hadügyminiszter beszédében megnyugodni. A for­mula az, hogy nem emiitette a közjogot, hanem katonai szempontból beszélt. Hogy merjük tehát mondani, hogy közjogilag az ország ér­deke ellen van ? Ha engem becsuknak, de ki­jelentik, hogy szabadságomban nem akarnak befolyásolni, hogy merem én akkor azt mon­dani, hogy az én szabadságom veszélyeztetve van? {Derültség a szélsőbaloldalon.) Épen igy tett a miniszterelnök ur a hadügyminiszter úr­ral, épen igy van ez minden téren, igy van ez más kérdésekben is. Az önámitás tartja ben­nünk a lelket. (Igaz! Ugy van! a szélsőbal­oldalon.) Polónyi képviselő ur nem régen, nem utolsó beszédében, a melyre még lesz alkalmam rá­térni, hanem egy előbbi beszédében megindo­kolta, hogy miért kívánták ők elfogadtatni azt a határozati javaslatot, a mely azt mondja, hogy minden jog a törvényhozásban megnyilat­kozott nemzeti akarattól függ. Megindokolta, hogy miért terjesztették be és hogy miért he­lyeznek arra súlyt. Azért terjesztettük azt be, azért helyezünk arra súlyt, azt mondja Polónyi képviselő ur, mert a chlopyi hadiparancsban az uralkodó azt az .álláspontot foglalta el, hogy a

Next

/
Oldalképek
Tartalom