Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.

Ülésnapok - 1901-387

387. országos ülés 190í január 28-án, csütörtökön. 261 csapatok belevesztek az árokba, egymás hátán pusztultak el a vizben, de mégis a harcznak az az eredménye meg lett, hogy a hátul levő csapatok keresztülmentek, áthatoltak az ő testükön és bevették az erődöt. Ebben a nemzeti harczban is el kell esni sokaknak, itt is sok embernek kell betölteni az árkot, melyet a hitetlenség, a kishitűség, a gyengelelküség és határozatlanság ásott a körül az erőd körül, a melyet osztrák császárságnak neveznek és a közé a csapat közé, a mely a mi nemzeti ügyünket keresztül akarja vinni és ha ezen árkot be kell töltenie, szívesen állok én is oda a magam testével és egyéniségével, hogy azt betöltsük és szívesen hullok el ha kell csak azért, hogy az utánunk jövő csapatok keresztülvonulhassanak felettünk és a mi eszményeinken keresztül vívják ki a nemzeti ügynek örökös,-soha el nem múló diadalát. • Nem fogadom el a javaslatot. (Elénk helyeslés balfelöl) Csávolszky Lajos: T. ház! Azt a beszédet, a melyet a miniszterelnök úrtól ma hallottunk, már számtalanszor hallottuk, mióta ő a miniszterelnök. Azaz, más szóval, mást sem hallottunk a miniszterelnök úrtól soha, mióta ő a miniszterelnök, ígér, rimánkodik és fenyeget. De ígéretében nem bizhatunk, nem önmagunktól nem bizhatunk, hanem Ausztriából kiabálnak hozzánk, sokkal hatalmasabb, befolyásosabb emberek, mint ő, hogy ne higyjünk neki, kötve kell neki hinni. Abból a körülményből pedig, hogy ő folytonosan rimánkodik, hogy hagyjuk már abba ezt a küzdelmet, mert különben ez és ez lesz, ebből a körülményből én azt látom, hogy a miniszterelnök ur nem is komoly ember. Hiszen, ha ő komoly ember volna, és komolyan fogná fel a helyzetet, tudhatná azt, hogyha egy országgyűlési képviselő, a törvényhozásnak egy tagja elhatározza magát valamire az ország érdekében, azt egyszerű Ígéretre, egyszerű miniszteri fenyegetésre abba nem hagyja, meg nem változtatja. Ha mi az ország érdekében harczba szállottunk bizonyos kitűzött czélok elérésére, a mig ezek a czélok elérve nincsenek, azt a harczot abba nem hagyjuk. Ez a mi komoly politikánk. Ha nem ezt tennők, akkor volna igaza a miniszterelnök urnak, hopy ez frivol játék. De mi komolyan küzdünk. Hagyja tehát abba a miniszterelnök ur az örökös rimánkodást és fenyegetést. Álljon elő tényekkel, álljon elő törvényjavaslatokkal, a melyek biztosítják azokat a jogokat, a mely jogokért évek óta küzdünk, akkor azután meglesz a béke, abbahagyjuk a harcznak további folytatását. (Ugy van! balfelöl.) Hagyjuk abba a harcz további folytatását? Hát miért küzdünk mi, kérdem én magamtól. Felteszem ezt a kérdést. Azt a katonát, ujonczot adjuk meg, a mit az előttünk fekvő törvényjavaslat kér tőlünk? Én nem adom meg; nem vagyok hajlandó megszavazni egy katonát sem. Miért? Nem azért, mintha azt hinném, hogy a nemzet és a király megvédésére nincs többé szükség fegyveres erőre. Nem azért. Hanem azért, mert kétségtelen előttem, hogy ennek a védrendszernek jelenlegi szervezetében a nemzetnek minden vér- és pénzáldozata hiába való; (Ugy van! bal felöl.) mert kétségtelen előttem, hogy a hadseregnek ily szervezetben való további fentartására nem érdemes egy krajczárt sem adni. (Ugy van! balfelöl.) Nemzetközi viszonyainkat a ki ismeri, egy pillanatig sem lehet biztos abban, hogy mikor van szükségünk nekünk a fegyveres erőre, hogy mikor van szüksége Magyarországnak érdekei megvédésére, mikor szükséges fegyverhez nyúlnia. Ebben nem'vagyunk biztosak; tehát nem mondhatom, nem is mondom, hogy nincs szükség a véderőre és a fegyveres erő gyarapítására. Igen, de olyan fegyveres erőt szervezzünk, a mely megfelel a czélnak; oly véderőt, a melyre bizton számithatunk a megpróbáltatás nehéz napjaiban ; oly véderőt, a mely minden izében magyar ós nemzeti. Akkor megadjuk. Teremtsünk magyar önálló hadsereget! (Ugy van! balfelöl.) De ilyen hadsereg, mint az a mai szervezetében van, nem felel meg a nemzet áldozatkészségének. Ennek a nemzetnek az áldozatkészsége határtalan, ha meg van arról győződve, hogy a nemzet és királya együttes érdekei követelik az áldozatokat. De bolond volna ez a nemzet, ha véres verejtékével, izzadsága munkájával szerzett filléreiből csak egyet is áldozna oly hadseregre, a melyre háborúban bizton nem számithat, s a mely békében pedig egyenes arczul csapása a magyar nemzet állami önállóságának. Nagy szerencsétlensége ennek az országnak, hogy azon férfiak között, a kik az utóbbi időben vezető szerephez jutottak a politikában, egyiknek sem az volt a czélja, ambíciója, hogy itt ezen a helyen, a hol Ausztria és Magyarország van, valami állandóságot, valami egészséges állapotot teremtsen és hozzon létre; hanem mindeniknek csak az volt a czélja, hogy márólholnapra lehetővé tegye a kormányzásra nézve a megélhetést; ha az alkotmányos kormányzás elé valamely akadály gördittetik, azt elhárítsa okkal-móddal, ugy, a hogy lehet, fenyegetéssel, intrikaval, Ígérgetéssel és ámítással. Ez volt a . czél és ha ennek megfeleltek, ha az alkotmányos kormányzat útjából elhárították egy-két napra az akadályt, azt hitték, megfeleltek feladatuknak; nem is gondolkoztak tovább azon, hogy ezeknek a zilált viszonyoknak, melyekben a két állam évek óta kínlódik, kell, hogy valami mélyen fekvő okai legyenek. Az obstrukczióban keresik az okot, a bajt, itt is, Ausztriában is. Az obstrukczió csak jele a bajnak, csak külső jelenségei a mélyen fekvő belső bajoknak, (Igaz! a baloldalon.) Az obstrukcziót el lehet hárítani, le lehet szerelni, meg lehet akadályozni, a mint azt meg is tették Ausztria-