Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.

Ülésnapok - 1901-383

383. országos ülés 1904- január 23-án, szombaton. 143 A függetlenségi pártnak lenne tehát kötelessége, t. képviselőház, küzdeni tovább is és nem egy rövid 12 hónapi harcz után feladni a küzdelmet. Hiszen ha a történelmet tekintjük, Rákóczi Ferencz szabadságkarcza 9 hosszú éven keresztül tartott és a legutóbbi 1848—1849-iki önvédelmi harczunk Kossuth Lajos alatt két esztendőn át tartott. És ők még a száműzetés keserű kenyere mellett sem szűntek meg a magyar függetlenség és önállóság mellett küzdeni, akkor is, a mikor már száműzetésben voltak. Mennyit szenvedtek, mennyit küzdöttek ők! B. Kaas Ivor: És nem kértek kegyelmet! Eitner Zsigmond: A nemzet is évtizedeken keresztül küzdött az elnyomatás korszakában, de magát soha meg nem adta. (TJgy van! TJgy van! a baloldalon.) Miért indultunk harczba, a mikor nemzeti jogaink követelését itt a képviselőházban hangoztatjuk? Nem csináltunk mi forradalmat, hanem igenis harczoltunk törvénykönyvvel a kezünkben, törvényadta jogainknál fogva ugy itt a képviselőházban, mint harczoltunk a megyéknek tanácstermeiben, harczoltunk a megyékben és a népgyűléseken. Tisza miniszterelnök ur üres, semmitmondó Ígéreteinek mi felülni nem fogunk sohasem . . . B. Kaas Ivor: Nem is engedi meg a népgyüléseket jövőre! Eitner Zsigmond : ... és harczolni fogunk mindaddig, a mig jogaink elismerést nyerni nem fognak. (Helyeslés a baloldalon.) T. ház! Ha a parlamenti helyzettel szemben akár balra, akár jobbra nézünk, mindenütt elveink támogatóit látjuk. Jöjjenek segítségünkre t. elvbarátaink, az igazi hazafiak; harczoljanak velünk és igazunkért, és akkor majd meg fogják látni, hogy a szabadelvű pártból kilépett nemzeti pártiak is, vezérükkel, grőf Apponyi Albert igen t. képviselőtársammal élükön, a ki a nemzeti követelmények mellett bontotta ki zászlóját, hozzánk fognak csatlakozni. Rántsa ki kardját ügyünk igazságáért minden jó magyar, és fogjanak fegyvert az összes igazi hazafiak szent jogainkért; (Helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) akkor majd megmutatjuk a hagyományos osztrák szellemnek, hogy velünk birni nem fog. (Ugy van! balfelöl.) Hiszen, t. ház. ha a késlekedés politikája nem okozta volna már számtalanszor Magyarország pusztulását, akkor nem következett volna be »nemzeti nagylétünk nagy temetője: Mohács!« Ha Szapolyai János harczedzett seregével, a helyett, hogy Szegednél késlekedett, segítségére sietett volna a hazájáért küzdő Tomorinak, akkor nem veszett volna el olt az, a miért ma is küzdünk: nemzeti királyságunk és nemzeti függetlenségünk; akkor nem küzdenénk már 400 év óta hiába nemzeti jogainkért. A kormány által benyújtott ujonczmegajánlási törvényjavaslat részletes tárgyalására egyelőre nem kívánok kiterjeszkedni, a mennyiben annak részletes megvitatására még lesz alkalmunk, de foglalkozni fogok még egyes kérdésekkel, közöttük olyanokkal is, a melyek nemzetünk létfeltételeit képező közgazdasági kérdéseket is érintenek. (Halljuk! balfelöl.) Mindenekelőtt felhívom a t. ház figyelmét a s>Danzer's ArmeeZeitung« tegnapelőtti számában megjelent czikkre. Ezen, több magasabbrangu katonatiszt közreműködésével szerkesztett »Danzer's ArmeeZeitung« hasábjain egy olyan czikket közölnek, a melynek czime »Osztrák-magyar, vagy magyar és osztrák hadsereg*, a melyben tehát az önálló magyar hadsereg és az önálló osztrák hadsereg kérdését is tárgyalják, és ebben azt írják, hogy a közös hadsereg esetleges két részre osztásával Ausztria gyarapodnék erőben, tekintélyben és hatalomban, mig Magyarország sülyedne és teljesen osztrák befolyás alá kerülne. A nevezett lap állításait bizonyítani is igyekszik. Nem szándékom ennek a tisztelt újságnak ezt az egész czikkét felolvasni, mert azokra nézve, a mik ebben mint támadások foglaltatnak, némi utánszámitás segítségével rájöttem, hogy nem mind felelnek meg a valóságnak. A czikk irója azonban a konklúziót ugy vonja le, hogy ha Magyarország az ő hadseregét a quóta arányszáma szerint állapítaná meg, akkor mennyivel kisebb hadsereget tarthatna fenn; viszont, ha pedig nem a fizetési quóta arányában, hanem az ujonczjutalék számával arányosítaná a hadsereget, mennyivel kellene akkor Magyarországnak hadserege fentartásához, mint többlettel hozzájárulni. Ezen számadatok azt látszanak bizonyítani, mintha az osztrákoknak volna igazuk, azonban, ha végigolvassuk czikkeit, kilátszik azokból az elrejtett lóláb. Ezekben a czikkekben azt mondják, hogy ha Magyarország tartaná fenn ezt a hadsereget, ez óriási összegbe kerülne az uj beruházások és megrendelések miatt, melyeknél mindig a nagyiparos-államra, Ausztriára volna utalva, sőt mindezt még sulyosabbá tenné az a körülmény, hogy Magyarországnak a közösség megszüntetése után tetemesen megnövekednének kiadásai, tehát Ausztriának, ha a közösség megszüntetését követelnénk a hadseregben, még mindig az a kérdés lebegne szeme előtt, hogy közgazdaságilag és vagyonilag továbbra is adófizetői legyünk mindenben Ausztriának és nem vennék azt tekintetbe, hogy akkor azok az óriási összegek, a melyeket mi a hadsereg ellátására fordítunk, nem Ausztria pénztárába folynának be, hanem igenis Magyarország közgazdaságának és iparának fejlesztésére volnának fordíthatók. Ebből a-szempontból bátor vagyok benyújtani határozati javaslatomat, (Helyeslés balfelöl.) a mely a következőkép szól (olvassa): »Utasittatik a kormány, hogy mutassa ki, hogy a hadsereg szükséglete ugy a tengerészetnél, mint az ágyuk beszerzésénél Magyarország ipara és közgazdasága milyen arányban részesül.«