Képviselőházi napló, 1901. XXII. kötet • 1904. január 18–márczius 4.

Ülésnapok - 1901-382

112 382. országos ülés i90í január 22-én, pénteken. De a mit a miniszterelnök ur megkísérelt, az már egészen más. A t. miniszterelnök ur területekre és személyekre, osztályokra vonatkozólag kivételes állapotot létesít rendeletével, (Igaz! a baloldalon.) és létesít egy fontos, alkotmányos joggal kapcsolatban, a nélkül, hogy erre nézve az országgyűlésnek közreműködését kikérte volna. (Igaz! a baloldalon.) 0 egy minden állampolgárra vonatkozó közjogot az állampolgárok egy részére nézve különlegesen akar magyarázni, az ország egész területére vonatkozó jogot különös területekre, különös alkalmakra és különös viszonyok közt különösen akar alkalmazni, különleges, kivételes állapotot statuál Magyarországon, és elmulasztatta azt, hogy a törvényhozáshoz forduljon, mint a melyet kizárólagosan tekintek illetékesnek arra, hogy egy fontos közjoggal szemben kivételes állapotot létesítsen. De semmi esetre sem tarthatom törvényesnek, hogy a miniszterelnök ur ily szabályozó kivételes rendelkezést titkos rendelet kibocsátása utján tegyen. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) És, t. képviselőház, annál inkább kell nekünk aggódnunk az ilyen jelenségek miatt, mert nem először történik, hogy itt Magyarországon megkisérlették, hogy ezt a gyülekezési szabadságot megdöntsék. Hiszen, t. képviselőház, ebben a házban egy erőteljes vita folyt le 1878-ban, a mely erőteljes vita akkor képes volt visszaszorítani a kormánynak azt a törekvését, hogy titkos és törvénytelen rendelettel megszorítsa Magyarországon azt a ránk elsőrendű és fontos szabadságot, a gyülekezési szabadságot. Ha ez a szabadság mindenesetre kiváló, annál fontosabb és kiválóbb az egy oly országra, mint a mienk, a mely közjogilag nem független, a mely sem a fegyverben, sem a fizikai erő hatalmában nem bizhat, a mely gazdaságilag sem független, a mely tehát folyton és folyton az agitáczió erejére és közjogi biztositékainak vállvetetten való fentartására van utalva. Látjuk is, hogy mikor Tisza Kálmán akkori miniszterelnök ur, a mint bizonyára tájékozva van a miniszterelnök ur, 1878-ban az ő január 21-én 171. elnöki szám alatt csak a főispánokhoz intézett, tehát a rendelet kibocsátásának alkotmányos útját elkerülő rendeletében ilyen korlátokat akart állítani, akkor ő e rendeletben csak annyit akart kimondani, — azért hivatkozom erre a rendeletre, mert fájdalom, még most is vannak tisztviselők, a kik daczára annak, hogy ezen rendeletet még akkor, májusban visszavonták, még most is hivatkoznak rá, mint érvényben lévő rendeletre — csak annyit akart kimondani, hogy ne 24 órával, hanem három nappal előbb jelentsék be a népgyűlést, hogy a népgyűlés megtartását 6-10 olyan tekintélyes helybeli polgár kérje, a kiknek megbízhatóságáról a hatóság meg van győződve, ugy, hogy azoknak jótállása mellett az illető hatóság a népgyűlés tartását megengedhetőnek véli, továbbá, hogy a népgyűlés megtartását bejelentő egyének írásban kötelezzék magukat arra, hogy nemcsak a népgyűlésen, de az annak következtében összegyűlt nép által utólagosan elkövetett minden kárért és kihágásért írásban felelőséget vállalnak, továbbá — s ez nagyon fontos, mert talán reflexiót fog képezni a mostani rendeletre is — megkövetelte, hogy minden népgyülésről, melyet bejelentenek, először a főispánoknak távirati jelentést küldjön az illető tisztviselő. Ezen rendelettel kapcsolatosan itt a házban nagy vita folyt s e rendelet akkor májusban vissza is vonatott. A megindult vita fényes jelét adja annak, hogy mikor ezt a fontos szabadságjogot megtámadták, akkor az alkotmányosan érző és szabadságaink iránt érzékkel biró férfiak itt a házban összefogtak és vállvetve visszaverték az ilyen merényletet. Ez a vita azt is bizonyítja, hogy a t. miniszterelnök ur nagy tévedésben van, mikor ő magának azt a jogot vindikálja, hogy ő utasításokat adhat, hogy egyszerű feltevések alapján az illető tisztviselő megakadályozhatja a népgyűlés megtartását s hogy az illető tisztviselőktől függ, hogy szubjektív benyomásuk szerint, mikor vegyenek tudomást a bejelentésről és mikor nem. Nekem csak rá kell mutatnom néhány momentumra az akkori vitában. (Halljuk! Halljuk!) Az egyik, a mi történt, az, hogy előzőleg két interpelláczió adatott be akkor itt a házban; az egyiket Helfy Ignácz, a másikat Chorin Ferencz, most már főrendiházi tag ur terjesztette elő. Helfy Ignácznak interpellácziója igazán jellemző, mintha a mostani időkben mondta volna mindazt, a mit elmondott. Többek között azt mondja (olvassa): »ügy látszik, hogy a t. belügyminiszter ur nem képes megfeledkezni arról, hogy ő leginkább annak köszönheti kormányrajutását, hogy az ország erélyes kormányt kivánt, s mentől többet volt ő kénytelen engedni ott, a hol a nemzet ellen volt irányozva az áramlat, ugy a bel- mint a külpolitikában: annál inkább látta magát utalva arra, hogy erélyességet fejtsen ki ott, a hol nem a nemzet mellett, hanem a nemzet akarata ellen kell működnie. De a nemzet akarata tág kifejezés, már elmondták a t. miniszter urak, hogy nagyon nehéz meghatározni, mi a nemzet akarata. Van azonban valami, a mi nagyon precziz, a miben kételkedni nem lehet, a minek értelme világos : ez a népnek a törvénybe iktatott szabadságai A másik interpelláczió Choriné volt, a ki egyenesen megtámadta az akkori miniszterelnököt rendeleteért és hivatkozott arra a nagy fontosságra, a melylyel a gyülekezési szabadság Magyarországon bír. Ugyancsak röviden kívánok még rámutatni, hogy ez a vita módot adott egy igen nagy elmének, Szilágyi Dezsőnek is, hogy nyilatkoz-