Képviselőházi napló, 1901. XXI. kötet • 1903. deczember 28–1904. január 16.

Ülésnapok - 1901-365

365. országos ülés 1903 deczember 9-én, kedden. 45 Azért is furcsa lenne, ha mi a küzdelemtől elállnánk, mert voltaképen az egész nemzet egyetért, a mint azt a miniszterelnök is elismerte, a mikor a »nemz'et nagy rétegeinek« óhajtásáról beszélt. De a ki józanul gondolkozik és elolvassa a törvényt, az is láthatja, hogy nekünk van igazunk. És ha elállnánk a küzdelemtől, a nemzet amúgy sem nyugodna meg abban, hogy államiságának akármelyik ágában a magyar nyelv megtagadtassák! (Helyeslés balfelöl.) Csak elmérgesednék a dolog! Épen azért, addig kell a dolgokat eligazítani, a míg itt az ideje, mert a megpróbáltatás napjaiban hátha másként fog gondolkodni a nemzet is ? (Ugy van! balfelöl) A Habsburgok hosszú uralkodásuk alatt mindig Magyarországra támaszkodtak, mert Magyarország, ha Ausztriát a Habsburgok el is vesztenék, még mindig elég hatalom lenne, a mint az volt azelőtt is, a mikor még külföldiek is tanulták a magyar nyelvet, liogy az érintkezés könnyebb legyen velünk. Épen azért nem fog jóra vezetni, ha a magyar nemzetből, a mely mindig a legnagyobb hódolattal viseltetik királya iránt, ezeket az érzelmeket ki akarják irtani. Hiszen a Habsburgok sohsem örvendtek valami nagy szeretetnek annál a nemzetnél, a mely felett uralkodtak és ha uralmuk megszűnt, nem hagytak nagy bánatot maguk után. Ha tehát a miniszter urak nem a hatalomért követnek el mindent, a mit Bécsben parancsolnak, hanem azért, mert ő Felségének igaz és hű alattvalói, akkor tanácsolják ő Felségének azt, hogy orvosolja a nemzet bajait. Én ma is a mellett állok, a mit abban a határozati javaslatban aláirtam és mindig kivánni fogom ott felemiitett jogos kívánságaink teljesítését. Ez a határozati javaslat a következőképen szól (olvassa): »Felséges Császár és Király! Nagy és nehéz válságok, súlyos megpróbáltatások terhe sokszor jutott a magyar nemzetnek osztályrészül. Állami életünknek fejlődése elé többször emeltettek akadályok, gyakran szakadt meg békés fejlődésünk fonala a miatt, mert a nemzetnek egyértelmű akarata nem érvényesülhetett. Az országot és a trónt egyaránt fenyegető ezen válságok oka mindig az volt, hogy király és nemzet között rosszakaratú tanácsadók álnok szándékkal a félreértésnek üszkét szították. A múlt idők ezen képe elénk tükrözi a jelenlegi helyzetnek forrását. Az 1867-iki kiegyezés egy küzdelemteljes és szenvedésekkel megpecsételt korszaknak: az önkényuralomnak volt engesztelést czólzó záróköve. Uralkodó és nemzet a kibékülés útjára léptek. Az erre irányuló törekvéseknek lett eredménye az 1867 : XII. törvényczikk. E törvénynek Felséged és a nemzet által elfogadott és nyíltan hirdetett alapeszméje: a nemzet és uralkodó között évszázadok óta fennálló ama végzetes ellentétnek megszüntetése volt, a mely a magyar alkotmány világos megsértésével államiságunkat, függetlenségünket az összbirodalmi eszmének szolgálatába akarta kényszeríteni. A nemzet törvényhozási többsége hitt ós remélt a kölcsönös engesztelődésnek őszinteségében. Fájdalmas csalódásra ébredtünk. Csalódtunk oly időpontban, a midőn a nemzet egyetértelmüleg abban a hitben van, hogy Magyarország szuverenitásának elengedhetetlen folyománya azon törvényen alapuló követelésének megvalósítása, hogy nemzeti nyelvének az állami élet legfontosabb ágában, a hadsereg terén is feltétlenül érvényesülni kell. Akkor, a mikor a nemzeti akarat ezen törekvés megvalósítását az alkotmányos élet további akadálytalan működésének elengedhetetlen feltételéül tűzte ki, jött közbe azon esemény, hogy a kormány lemondott. E lemondást Felséged elfogadta és a képviselőház is ülését elnapolta. Elnapolta abban a hitben és jogos reményben, hogy az uj kormány kinevezése lehetőleg rövid idő alatt meg fog történni és pedig oly programm alapján, a mely a nemzet jogos kívánságait valóra fogja váltani. Sajnos, mindez, mit egy szívvel és akarattal hittünk és reméltünk, nem történt meg. Ellenkezőleg, ép ekkor, a jogos várakozás és reménység órájában — felelős kormánytag ellenjegyzése nélkül — jelent meg Felséged aláírásával Oklopyban, 1903. szeptember 16-án keltezett egy legfelsőbb hadiparancs, a mely a magyar nemzet önálló állami létének és alkotmányának nyílt és határozott megsértése. Felséged ezen hadiparancsa alkotmányunkba ütközik ; mert évezredes alkotmányunknak alapja, valamint az alkotmánynyal korlátolt monarchiának lényege az, hogy a törvényalkotást az országgyűlés és a koronás király együttesen gyakorolják. Teljesen egyenrangú tényezők. Az országgyűlésnek törvénykezdeményezési joga korlátlan, — a koronás királyt pedig a szentesítés joga illeti meg. Felséged ténye azonban azon jogos feltevésre szolgáltatott okot, hogy alkotmányunk ezen sarkalatos elvét mellőzte akkor, a midőn a magyar alkotmány által nem ismert legfőbb hadúr szerepében politikai parancsot intézett a hadsereghez. Oly parancsot, a melyben lekötötte királyi szavát és a véderő szerve előtt, a melynek pedig épen Felséged által is hangoztatott magas rendeltetésénél fogva a politikai élet minden hullámverésétől távol kellene állania, határozott fogadalmat tett, hogy semmi oly változtatáshoz nem fog hozzájárulni, a mi a hadseregnek jelenlegi alapját lényegében a legkisebb mértékben is megváltoztatná.« (Elnök csenget.) Elnök: Kérem a t. képviselő urat, szíveskedjék egy kérdésemre felelni. Vájjon ez azon felirat-e, a melyet 89 függetlenségi párti képviselő ur a chlopyi hadiparancscsal szemben adott be ? (Zaj és felkiáltások a szélsobaloldalon: Igen!) Az felolvastatott és a naplóban is meg van örökítve. (Zaj és felkiáltások a szélsobaloldalon: Nincs benne a naplóban! Zaj. Elnök csenget.) Csendet kérek! Legyen szíves a képviselő ur