Képviselőházi napló, 1901. XXI. kötet • 1903. deczember 28–1904. január 16.

Ülésnapok - 1901-377

356 377. országos ülés 190't január 16-án, szombaton. küzdöttem azokért a nemes, azokért a magas ideálokért, a melyekért abban az időben FelsőNánán és a többi községekben együtt küzdöttünk, s küzdök ma is azon nemes ideálokért, azon magyar nemzeti eszmékért, a melyekért együtt küzdöttünk itt tizenegy hónapon keresztül egész mostanáig. Ezt a küzdelmet letet most már az ő pártállásából kifolyólag talán nem helyeselni, lehet talán elitélni, de engedelmet kérek, nem lehet joga azt sem kifigurázni, annál kevésbbé minket meggyanúsítani. (Ugy van! Ugy van! balfelöl.) Különben ezt az utóbbit a t. képviselő úrról nem is tételezhetem fel, mert ismerem az ő becsületes, önzetlen függetlenségi meggyőződését. T. képviselőház! Nem lehet helyeselni, sőt aggodalommal kell kisérnem a közös hadseregben divó katonai tiszti nevelést is. Tisztképző iskolánk van bőven, fájdalom, osztrák területen sokkal több, mert hiszen a felsőbb iskolák mind ott vannak konczentrálva a paritás ellenére, van azonban néhány Magyarország területén is. Ezen iskolák között azonban egy sincs, a melyben a tiszti pályára készülő magyar ifjút erre tanítanák: »Hazádnak rendületlenül légy hive óh magyar,« — hanem igenis mindenikben erre tanítják: »Gotterkalte unser Kaiser!« (Ugy van! Ugy van! a haloldalon) Ez csak egy jellemző vonás, t. képviselőház, de rendkívül elszomorító. Azokban az iskolákban nem a magyar haza szeretetére, nem a magyar alkotmány iránti tiszteletre, nem a magyar király iránti hűségre oktatják az ifjakat, hanem előttük folytonosan az osztrák császár magas személyét tolják előtérbe, elibük állítják az összbirodalom eszméjét és a nagyhatalmi állás képtelen fantazmagóriáját, s azt követelik tőlük, hogy, megtagadva saját nemzeti érzületüket, feltétlen rabszolgái legyenek a császári akaratnak. (Ugy van! Ugy van! a hátoldalon) Kubik Béla: Letették-e a hadsereg kötelékében lévő honvédtisztek az alkotmányra az esküt ? Hellebronth Géza: Az ilyen tisztikartól ez a szegény nemzet nem várhat semmit, nem várhatja sem nemzeti megerősödését, sem alkotmányának tiszteletét, — mint az előbb bátor voltam jelezni — a tisztikarnak szelleme az egész hadsereg szelleme, a tisztikar képzettsége az egész hadsereg képzettsége, s ha a tisztikar ilyen szellemben van nevelve, ilyenné kell válni — és, fájdalom, ilyenné is válik — az egész hadszervezetnek. Természetes tebát, hogy méltán hazafiúi aggodalommal kisérjük ezen dolgokat és méltán oda kell törekednünk, hogy ez a szellem ebből a hadseregből végre- valahára kiirtassák és helyette a magyar nemzetnek megfelelő magyar nemzeti érzület és magyar nemzeti szellem hozassák be. (Élénk helyeslés a baloldalon.) De magában a hadsereg szervezetében, organizácziójában is — fájdalom — igen sok olyan tünet van, a mely, az én szerény véleményem szerint, bizony olykor-olykor komoly aggodalmakra adhat okot. Ilyen elsősorban az a bánásmód, a melyben — nem mondom általánosságban, de igen sok esetben — részesülnek a mi szegény magyar fiaink. A fegyelem örve alatt sokszor embertelen bánásmód uralkodik, a humanizmus nagyon sok esetben még a XX-ik században is ismeretlen fogalom ebben a hadseregben. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Azon idegen nemzetiségű és idegen ajkú tiszt urak közül bizony nagyon sokan mai napig sem értik, vagy nem akarják érteni a magyar nép gondolkozását, érzelmi világát, óhajtásait, vágyait és szellemét. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) és szinte örömüket találják abban, hogyha ezen szegény fiuknak nehéz szolgálatát durva bánásmóddal még jobban súlyosíthatják és valósággal vekszálhatják, üldözhetik azt a kényük-kedvüknek kiszolgáltatott katonát. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Mi azt a magyar fiút 21 esztendőn keresztül iskoláinkban, templomainkban, társadalmi téren és mindenütt emberségre, a magyar haza szeretetére, a magyar alkotmány ós a magyar törvények iránti tiszteletre, a magyar király iránti hűségre oktatjuk, s mikor ez a fiu bemegy a hadseregbe ily magasztos és nemes érzelmekkel és szellemmel telítve, ott keserves csalódás éri, mert látnia kell, hogy mindaz, a mit 21 esztendőn át otthon édes apjától, tanítójától, papjától és társadalmi téren tanult, látott és hallott, mindaz csak hazugság, vagy múlékony álom. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Nem csoda tehát, ha akkor lelkében elkeseredik, nem csoda, ha gyötrelemnek tekinti a katonai szolgálatot és ha néha kitör belőle a nemzeti érzés, s elmegy megkoszorúzni a nemzet legnagyobb fiának, Kossuth Lajosnak a szobrát, annak a férfiúnak a szobrát, a ki többet adott neki, mint Magyarország összes fejedelmei együttvéve, a ki adott neki hazát, adott neki földet; a ki széttörte azokat a rablánczokat, a melyekben azelőtt sínylődött; a ki kiemelte őt a rabszolgaságból és bevette az alkotmány sánczaiba. S a midőn ennek az embernek szobrát meg akarják koszorúzni, akkor mint hazaáruló lázadókat, vagy nem tudom miféle más hazug czimeken bebörtönözik, haditörvényszék elé állítják őket, (Ugy van! balfelöl.) és még Isten csodája, ha szegényeknek az életét is el nem veszik. Ez igazán elrettentő kép, és a legszomorúbb a dologban az, hogy van ennek az országgyűlésnek egy többsége, a mely vagy néma csendben ül, vagy, a mi még fájdalmasabb, ujjongó tapsviharban tör ki az ilyen dolgok védelmének hallatára. (Ugy van! balfelöl.) Nem csodálkozhatunk azon, hogyha az a legénység ezt látva, elkeseredésében a végsőre határozza el magát, és ha igen sok közülök kész eldobni magától azt is, a mi legbecsesebb, kész eldobni