Képviselőházi napló, 1901. XXI. kötet • 1903. deczember 28–1904. január 16.

Ülésnapok - 1901-375

375. országos ülés 190i január íh-én, csütörtökön. 319 lag, hogy mi hát a mentség. Leirta, hogy milyenek voltak azok az idegen hadvezérek, a kik ő előtte s az ő életében is ez ország dolgaiba befolytak ; hogy itt a várakat árulással és mindenféle huzavonával miképen engedték át a törököknek és hogy ez az ország miképen jutott annyira, hogy már az ő idejében is majdnem az egész ország hódolt terület volt. Nem a magyar vitézséget, nem a magyar harczias erejét okolta, hanem okolta az idegen hadvezetőséget, az idegen vezéreket, kiknek eltávolítását sürgette, kivánta és követelte. Felszólalásában több izben rátér erre a kérdésre. Egy helyen ekképen szól arról, hogy miképen lehetne ezen a bajon segíteni, a mely Magyarországnak veszedelmét idézi elő; szabadulásunknak fundamentumát a következőkben látja: (Halljuk! Hallj uh! balfelöl.) »Megengedjük azt is, — mondja — bogy sok idegen nép jöjjön segítségünkre. Mi ez ellenében — mint ő mondja — kifogást nem teszünk. De forgassuk fel a históriát és megtaláljuk, hogy, jóllehet magyar is sok helyen botlott a vitézségbe és sokszor rosszul cselekedett, mindazonáltal a derekas veszedelmek az idegenektől estek. Ok nem érzik nyavalyánkat, avagy a kénytelenség nem erőltette őket a szereneséltetésre, mint a magyart? Mert a kinek nem borja, nem nyalja, (Ugy van ! balfelől.) És a magyar nemzet a Magyarországgal egyenlő természetet viseli. Ha valaki idegen jön be, azzal nem tud, vagy nincs szerencséje az operáláshoz. Tehát nem idegen kell nekünk — a mint ismét felkiált — nem indus, nem német, nem garamanta, nem olasz: magyar kell a mi hadseregünk élére!« (Igaz! Ugy van! balfelől.) És hogy az osztrák hadviselésnek egy igazán szerencsétlen példáját mutassam be, a mely Magyarország sorsát ismét pár évtizedre a szerencsétlenségbe döntötte, ugyanezen korból meg kell ismertetnem a vasvári békére vonatkozó epizódot, (Halljuk! Halljuk! bálfelöl.) a melyet ismét Zrínyinek felfogása szerint kell előállítanunk, a ki kétségbeesett annak hallatára, hogy a szentgotthárdi győzelem után egy ilyen gyalázatos, a törököt biztosító béke köttetett. Hogy ezen békekötés mily hatással volt akkor egész Európára, erre nézve az akkori történeti munkákra és az akkori röpiratokra kell rámutatnom, a melyek mind nemzeti szerencsétlenségnek irják le, sőt mi több, egyenest Magyarország ellen irányzott árulásnak és Magyarország ellen irányzott hadműködésnek tüntették fel. Az a történetíró, a kinek munkájából már idéztem: Pauler Gyula, szintén megemlékezvén e végzetes békekötésnek a létrejöveteléről, az akkori okmányokból a történetírók és követ jelentésekből a következő megállapítást adja munkájában. .(Olvassa): »Európa méltatlankodással hallá az istentelen békét, mert egy fényes győzelmet követett. A politikusok sokféleképen találgatták az udvar titkos indokait, abban azonban mindnyájan megegyeztek, hogy a magyarok ellen való bizalmatlanság volt egyik főmotivuma.« Az író itt az akkori olasz követ jelentéseire hivatkozott, a melyekből merített. Azután igy folytatja (olvassa): »A császári udvar kelletlenül kezdett és örömmel végzettbe egy olyan háborút, a mely szerencsés fejleményével Magyarországot kijebb terjesztette és biztosította volna, holott a régi szabály szerint nem volt szabad megerősödni hagyni a magyarokat, nehogy lerázzák idegen királyukat. Jól értesült diplomácziai körökben a békének egy titkos záradékáról beszéltek, a meljben a török, a magyarokat az udvar kényére hagyva megígérte, hogy őket segíteni nem fogja. Sőt a közvélemény még tovább ment. És az egész háborúban, különösen pedig Montecuccoli lanyha magaviseletében kiszáraitott tervét látta Magyarországnak a török általi megrontására, hogy azután a német annál könnyebben leigázhassa.* íme, az akkori európai közvéleménynek a kifejezése jelenik meg e sorokban, melyek ránk nézve az akkori hadvezetőségnek a legszomorúbb és legfájdalmasabb intézkedését tüntetik fel. Bécsben akkor meg is döbbentek, mert azt előre látták, hogy a hadvezetőségnek ezen intézkedése a létrejött bókében a magyarokat fel fogja ingerelni. A terv tehát jó volt kieszelve: biztosítani a bókét Ausztria részére, Magyarországot a török hódoltságban meghagyni, a magyarokat felizgatni e gyalázatos tény folytán, hogy azután a hóhér keze működhessék, mint Zrínyinél, Prangepánnál; majd azután a Thököli-felkelésnél, hogy így sikerülhessen az osztrák hagyományos katonai politika, t. i., hogy Magyarországot nyomorulttá kel) tenni, hogy leigázhassák. Okolicsányi László: Igen, osztrák katonai politika! És ez még ma is fennáll! Szederkényi Nándor: Az osztrák katonai politika, a mely eszköze volt Ausztriának, igy dolgozott a múltban. Mert nekik czéljük az volt, a mint erre nézve szintén idegen követek jelentésében foglaltatnak tudósítások, hogy t. i. Magyarországot oly állapotban kell tartani, hogy azután az osztrák tartományok eszközévé, maga is tartománynyá legyen. Ez vezetett végig az osztrák katonai intézőség törekvésén, ez vezette az udvari politikát, és végeredményben odajutott, hogy mig Ausztria, az osztrák tartományok iparilag egyik legvirágzóbb része Európának, mi, Magyarország elhagyatott földmivelő állam vagyunk. Kiszipolyoztak bennünket az osztrákok javára, a kik kizsákmányoltak ugy a katonai intézőség, mint pedig a politika terén, és mi itt eszközéül szolgálunk ma is annak a politikának, a melynek szószólója Pitreicb hadügyminiszter. T. képviselőház! Szomorú epizódok ezek hazánk történetéből, de nem hallgathattam el őket. Be akartam bizonyítani ezzel, hogy 300