Képviselőházi napló, 1901. XXI. kötet • 1903. deczember 28–1904. január 16.

Ülésnapok - 1901-374

374. országos ülés 190& január 13-án, szerdán. 299 Elnök: Kérem azokat a képviselő urakat, a kik a felolvasott határozati javaslatot elfogadni kívánják, szíveskedjenek felállani. (Megtörténtje.) Kisebbség. (Zaj és mozgás a bal- és a szélsőbáloldalon.) A ház nem fogadja el a határozati javaslatot. Áttérünk a részletes tárgyalásra, még pedig először a czinire. Hertelendy László jegyző (olvassa a törvényjavaslat czimet). Elnök: Észrevétel nem lévén, kimondom, hogy a ház a czimet elfogadta. Hertelendy Lászlő jegyző (olvassa az 1. §4). Rátkay László jegyző : Krasznay Ferencz! Krasznay Ferencz: T. ház! Mindenesetre kissé nehéz feladat oly jellegű törvényjavaslathoz, mint a beterjesztett, hozzászólani, a nélkül, hogy azokat a nagy kérdéseket és intézményeket, melyekkel e javaslat egybefonva van, legalább per tangentem ne érintsük. Mindazonáltal a részletes tárgyalásokban bennlévén, én ettől tartózkodni fogok, de a ház szíves engedelmével mégis röviden visszhangot akarok adni annak a felszólalásnak, a melyet az előbb az igazságügyminiszter ur ajkairól hallottunk. O megelégedéssel hivatkozott arra, hogy az igazságügy szolgái, a magyar bírák meg lehetnek elégedve ezzel a rendezéssel. Én annak idején, ha majd maga az alapvető törvény a ház elé kerül, bátor leszek rámutatni arra, hogy a magyar jogrendben, merem mondani, a magyar alkotmány berendezésében történt sérelem akkor, mikor a bírákat a fizetésrendezésről szóló törvényben közönséges hivatalnokokká degradálták. (Igaz! ZTgy van! a szélsőbaloldalon.) Lesz szerencsém kimutatni, hogy a magyar alkotmány egész történelme a bíróságokat és azt a felségjogot, a mely a bírói hatalomban nyilvánul, egy oly hatalmi tényezőnek jelöli meg, a mely független kell, hogy legyen minden exigencziáiban és így a honarárium, a fizetség kérdésében is. Csak jelezni akarom, hogy milyen dekadenezía foglaltatik a mi közjogi felfogásunkban akkor, mikor a bíróságot, a melyet minden modern demokratikus állam teljesen szeparál az adminisztrácziótól, a melynek függetlensége ma már a politikai tusák viharában az egyedüli biztos alap, konfundálják a közigazgatási közegekkel és itt, a hol vitális érdekeikről van szó, egy kategóriába sorolják őket. Nem akarok nagy elvi kérdésekre kiterjeszkedni, de mert az igazságügyminiszter ur szükségesnek tartotta a felszólalást, én is szükségesnek tartottam jelezni azt az alapvető különbséget, a mely engemet is elválaszt és gondolom, pártomat is elválasztja tőle e kérdésben. Meg kell tehát elégednünk azzal, a mit az indokolás mond, hogy t. i. itt egy átmeneti törvényről van szó és a nagy kérdések vitáinak csillapító szeréül be kell vennünk azt a monda. tot, a mely az indokolásban foglaltatik, hogy t". i. ezek a rendelkezések, a melyek a kiadandó rendeletben fognak foglaltatni, a törvényhozás végleges elhatározásának sem az illetményjavitásban részesülő kategóriákra nézve, sem a választandó rendszer alapelvei, sem pedig a végleges illetményjavitás pénzügyi tekintetében elébe vágni nem fognak. (Az elnöki széket báró Feilitzsch Arthur foglalja el.) Ezzel meg kell elégednünk és így nem szólhatunk egyébről, mint arról és kritika tárgyát nem képezheti egyéb, mint az, hogy azok a bevallott intencziók, a melyek egyfelől az indokolás további részében foglaltatnak, másfelől ma a pénzügyminiszter ur ajkáról elhangzottak, mennyiben valósittatnak meg és mennyi azokban az őszinteség. Kidomborodik az az elv, hogy mindenekelőtt a kisebb javadalmazása hivatalnokokról történjék gondoskodás, ilzt az alapgondolatot — mondom — a t. pénzügyminiszter ur iménti felszólalásában szintén hangsúlyozta és úgyszólván ezen javaslatnak uralgó elvéül állitotta oda. Legyen szabad nekem rámutatnom arra, hogy maga az indokolás is és egyáltalában az összes rendelkezések, a melyek ezekre a kisebb ekzisztencziákra vonatkoznak, nagyon gyenge igazolásául szolgálnak ennek az alapgondolatnak. Mindjárt abban a frázisban, abban a mondatban, a mely erre az enuncziáczióra következik, hogy t. i. a súlypont a kisebb javadalmazásu tisztviselőkre essék, van egy generális rendelkezés, a mely egyenesen megezáfolja, nemcsak a kisebb javadalmazásuakra, hanem egyebekre is, mert akkor, mikor a legmagasabb fokozatokat, szemben a Széll-féle javaslattal, elejti, semmiféle distinkcziót nem csinál a kisebb javadalmazásu és a nagyobb javadalmazásu tisztviselők között. Ha tehát állana az, a mi mondatik nyomtatva és szóval, hogy előtérbe van állitva mindenütt a kisebb exisztencziának kérdése, akkor, midőn a fizetési fokozatok, szemben egy máilétező, a pénzügyi bizottság által elfogadott javaslattal, megkorrigáltatnak, akkor ebben a korrigálásban mindenesetre keresztül kellene vinni azt az elvet, hogy a kisebb fizetésű hivatalnokoknál, tehát mondjuk a Xl-től a IX. vagy a VlII-ig terjedő fizetési osztályokban a legmagasabb fokozat ineghagyatik. (Helyeslés a szélsobaloldalon.) Én csak ebben az esetben látom következetesen keresztülvive azt az elvet, a melynek őszinteségét nem kétlem a miniszter urnái; pénzügyi akadályok lehetnek, de ha vannak indokok arra, hogy most egyáltalában fizetésfelemelést csináljunk, ugy az csakugyan a kisebb hivatalnokok érdeke lehet; megengedi tehát a t. pénzügyminiszter ur és a t. ház, hogy határozati javaslatot terjeszszek elő, a mely ezt az intencziót az emiitett keretben valósítja meg. A határozati javaslat így hangzik (olvassa) : »A 473. számú törvényjavaslat első §-ának első 38*