Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.
Ülésnapok - 1901-343
284 3h3. országos ülés 1903 november 23-án, hétfőn. kötelezőnek vallott, hogy el kell a helyét hagyni abban a perczben, a mikor azt látja, hogy a magyar érdekeket érvényesíteni nem tudja. Szórói-szóra idézem. Azt mondta a t. miniszterelnök ur (olvassa): »Azt hiszem, az egyedüli helyes álláspont az, hogy mi az osztrák közjog fejtegetésébe nem bocsátkozunk, viszont a magyar közjogot illetőleg magunknak vindikáljuk a kizárólagos jogot, hogy a magyar közjogot a magyar törvények értelmében alkalmazzuk. És én biztosithatom a t. házat, hogy addig maradok ezen a helyen, a mig ennek az álláspontomnak gyakorlati érvényesitése akadályokba nem ütközik«. Mi sem mondunk egyebet, t. ház, mint hogy azért akarjuk őt eltávolítani, mert ez az érvényesítés akadályokba ütközik, tehát ő nem való oda. O teóriában ezt szintén elismeri és még sem akarja érvényesíteni. Ennek más konzekvencziája nem lehet, mint az, hogy neki is buknia kell és követnie kell elődei sorsát, (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) mert akárhogy verekszünk, a magyar igényeket, a magyar jogokat e miatt a harmadik tényező miatt érvényesíteni nem képes. (TJgy van! a szélsöbaloldalon.) B,á kellene térnem most azokra a fejtegetésekre, a melyek a magyar nemzet óhajtásait képezik, a melyek szerint a magyar nyelv alkalmazandó a magyar hadseregben. Ennek üdvös következményeit természetesen bővebben kívánom kifejteni. Ugy látom azonban, hogy a t. ház türelme egy kissé fogytán van. Minthogy fejtegetéseim hosszura fognak nyúlni, tiz perez szünetet kérek. (Helyeslés és éljenzés a szélsöbaloldalon.) Elnök: Az ülést tiz perezre felfüggesztem. (Szünet után.) Elnök: Az ülést újból megnyitom. Pap Zoltán képviselő ur folytatja beszédét. Pap Zoltán: T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk! a szélsöbaloldalon.) Az ugy a kölcsönös védelem szempontjából, mint nemzeti szempontból sokszor hangoztatott czélszerüségi kérdés nem vonatkozhatik másra, mint a hadsereg harezképességére, a harczképesség pedig béke idején nem, hanem csakis háború esetén jöhet tekintetbe. A katonai hatalom tehát czélszerüségi szempontból ragaszkodik a német vezényszóhoz, a magyar közvélemény pedig épen czélszerüségi szempontból a magyar vezényszót követeli. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Mostani vizsgálódásaim tárgyát tehát az képezi, hogy vájjon melyik álláspont tartható fenn magyar szempontból? Mert hisz világos a czélzat! Az osztrák hatalom nem is az ő nyelvéhez ragaszkodik, hanem egy magáévá tett nyelvhez, a mely reá nézve époly idegen, mint ránk nézve, mert osztrák nyelv nincs. Ragaszkodik pedig azért, hogy ez által a hatalmat a maga részére tartsa lekötve. A magyar nemzet ellenben ragaszkodik a magyar vezényszóhoz a magyar hadseregben azért, hogy ez által a hatalom birtokába jusson. Amott az a törekvés jogtalan, emitt ez jogos, (ügy van! a szélsöbaloldalon.) mert nemcsak tradiczióink, nemcsak az 1848-iki törvények, nemcsak a nemzetnek ezeréves alkotmánya és összes küzdelme igazolják ennek az állapotnak igazságosságát és jogosságát (Ugy van! a szélsöbaloldalon) hanem az is igazolja ezt, hogy akkor, a midőn az 1867-iki törvényt elődeink megalkották, abban a paritás elvét lefektették és az állam függetlenségére a király esküt tett: ez által egyszersmind beigazolták azt, hogy a magyar nemzet részén áll a jog és igazság. Nézzük csak, t. ház, hogy — ha a harczképesség csupán a háború esetén jöhet tekintetbe, miképen vezényelnek háborúban? Az imént már jeleztem, de most tartozik tulajdonképen fejtegetésem tárgyai közé, hogy senki előtt sem kétséges, a ki katona volt és a ki a hadgyakorlatokat végigcsinálta, ha nem is volt háborúban, hogy bizony az olyan tumultus alkalmával, a midőn összekerül a két ellenséges sereg, a vezényszó a terepviszonyok folytán a trombita, és hogy ilyenkor se magyarul, se németül nem vezényelnek. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Előfordulnak egyes esetek, — de ezek nem képezhetnek szabályt — a mikor bizony különösen az osztrák hadsereg tisztikara még ilyenkor is vezényelni akar. A 46-os bakáknál a szegedi gyalogezredben szolgáltam és hallottam annak idején, — a sajtó is megírta — hogy egy főhadnagy elkövette azt a baklövést, osztrák szempontból reglement-szerü eljárásával, hogy a mikor az ellenfél, t. i. a bosnyák bakák már az ő csapatára tüzeltek és ő harczállásba osztotta az ő csapatát: azért, mert a kommandó szavára nem ballábbal léptek ki a legények a tüzeléshez, akkor, a mikor már a golyók süvítettek felejtik, visszaparancsolta őket: »Herstellt!«, mert nem volt parádés a lépés. (Derültség a szélsöbaloldalon.) Ez megtörtént tény, a mint megtörtént az is, — és ez illusztrálja, hogy miképen vezetik az osztrák hadsereget, — hogy pár évvel ezelőtt a hadi iskolába bemenvén a hadsereg legfőbb parancsnoka, a midőn ott ilyen neveket látott, hogy: Johann Nagy, Joseph Kropacsek, stb. megütközéssel konstatálta: »Hier sehe ich keine Namen.« Látjuk tehát, hogy »Namen«-ek kellenek a hadsereg részére, olyan Námenek, a melyek jellegzik egyszersmind az osztrák hadsereg osztrák voltát, a melyek egyszersmind a felsőbb köröknek biztosítják a hadvezetést, mert nekik nem jó katonákra, nekik Námenekre van szükségük. Azt is a 46-os bakáktól hallottam, — épen közvetlenül az okkupátio után szolgáltam — a kik a bosnyák hadjáratban résztvettek, hogy Szerajevó bevételénél, a midőn ez a 46- ik ezred tűzben volt, az egyik kapitánynak a magyar vezényszava ez volt: »Elere, ketfes motyor! Isden segitsikivel, sag elére fijáim!« Ilyenkor jó ám a
