Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.

Ülésnapok - 1901-341

228 34/. országos ülés 1903 november 20-án, pénteken. ki 15 — 20 évig szolgál és aljárásbirónak, szolgabírónak csak 800 forint a fizetése. Ez a fegyveres béke is tönkreteszi az országot. Ha összeszámítjuk, a mit 1866 óta a katonaságra adtunk ki, megMthatjuk, hogy egy nagy háború sem került volna annyiba. Ha esetleg háború lett volna, akár nyerünk, akár vesztünk, a katonaságot hazaengedjük, abból sem lett volna nagyobb kárunk. Azért én azt hiszem, hogy a mai rengeteg katonaság sem kell, mert nem birja el az ország, hanem redukálni kell a költségeket, de az ujonczlétszámot semmi szin alatt meg nem szavazhatjuk, mert követeljük, a mint a felolvasottakból is méltóztatik látni, a vezényleti anyanyelvet. (Nagy derültség a jobboldalon; felkiáltások: Anyanyelv!) Ezt felségjognak soha el nem ismerjük. Egyszer s mindenkori a lemondjunk róla? Akkor bizony nem lehetne visszaszerezni, mert az osztrák császár soha sem adja vissza. Most olvasok megint. (Nagy derültség a jobboldalon.) Majd adnak nektek a kerületekben. (Olvassa): 7867. iktatószám, a batonyai választókerület népgyülése. (Mozgás.) Holló Lajos: Ez Krístóffy kerülete! Gabányi Miklós: Ez szabadelvü-párti kerület. Halljuk mit is mond ez ? (Mozgás. Olvassa): » Mélyen tisztelt képviselőház! Hazafiúi aggodalmaink teljességével, a gazdasági válságoktól összetörten járulunk a magyar országgyűlés képviselőháza elé, hogy az egykor a Kánaán gyöngyének nevezett s ma a rohamosan szaporodó terhek miatt kizsarolt alföldről szólaltassuk meg tiltakozó hangunkat. Mint Csanád vármegye battonyai választókerületének polgárai jöttünk össze Battonyán f. évi márczius hó 29-én, hogy érzéseinket, törekvéseinket, czéljainkat tolmácsoljuk e kérvényünkhöz mellékelt határozat pontjaiban. Egyetlenegy pontja sincs határozatunknak, mely ezeréves alkotmányjogunk fejlődésének törzsében ne gyökereznék. E viharedzett törvényeinkkel körülbástyázott törzs a mi erősségünk. Ennek oltalma alatt tárjuk fel a mi sebeinket, követeljük igazainkat. A vérszerződéstől kezdve az aranybullán és az 1791-iki törvényeken át, az 1848-iki törvényekig, őseink a népfenség nagy jogát az országgyűlésre ruházták, hogy legyen védője jogainknak, legyen ellenőre a közügyeknek. Egyenjogú tényezőkké avatták az országgyűlést a királyi felséggel. Az országgyűlésre bizták, hogy oltalmazza meg az alkotmány által biztosított önállóságunkat és függetlenségünket. Oltalomért, védő karért fordulunk tehát a képviselőházhoz. Arra kérjük, oltalmazzon meg bennünket a katonai követelések túltengése ellen. Védjen meg a katonailag kezünkbe szorított koldusbot ellen. Arra kérjük, szálljon önmagába és ne szavazzon meg oly javaslatokat, melyek az öncsonkítás bélyegét viselik homlokukon. Ne hallgasson senkire, csak a nép lelkiismeretének megnyilatkozására. Ne féljen senkitől, mikor feljajdulásában és elszegényedésében a nép se fél. Halljuk, tudjuk, hogy sok szó esik mostan a nagyhatalmi állásról, de vajmi különös fogalma van róla a világnak, mióta 1848 —1849-ben csatáról- csatára vesztették el a hadjáratot és Oroszország segítségéhez voltak kénytelenek fordulni, hogy aztán a szövetséges háta mögött felállíthassák az akasztófákat. Gyorsan mozgó, harczilag jól képzett, kifogástalanul, élelmezett véderő mindig le fogja győzni az ütemes lépésű, lomha tömegű hadsereget. De legyen ilyen vagy olyan harczkész egy hadsereg, mihelyt szegény, kifosztott, eladósodott, a tönk szélére hajtott nemzet áll a háta mögött, soha győzni nem fog. Angliában világbirodalmi rengeteg hatalmához képest jelentéktelen a toborzott hadserege, mégis győz, mert van pénze, van módja, hogy a kit zászlójához fűzött esküje, azt ne éheztesse, mikor izmainak aczélosságára van szüksége. Elkoldusodó népnek döntő pillanatokban koldus lesz a hadserege, mert a milliók, melyek a kaszárnyák fényében és hibbant találmányokban elkallódnak, mint madárijesztő rongyok rínak le a nép csontvázáról. Nem az ujonezok létszámának felemelése, hanem a gazdasági erők fokozása a győzelem záloga. Nem az ágyutöltelék szaporítása, hanem a meglévő létszám czéíirányosabb kiképzése legyen az ország jólétét és véderőképességét szivén viselő kormány feladata. Minden uj katona, a kit elvonnak a munkától, egyúttal szegénységi bizonyítványa a szoldateszkának. Minden katona, a kit a véderő czéljain túl, fegyverfogható képessége után is visszatartanak parádéra, oly nemzetgazdasági kár, mely kétszeresen gyöngíti a nagyhatalmi állásra helyezkedő, de annak csak árnyékát képező haderőt. Lehetetlen, hogy a tisztelt képviselőház ne tapasztalná azt a kihivó igazságtalanságot is, mely Ausztriának annyival könnyebbé teszi a katonai terhek viselését, a mennyivel súlyosabbak azok Magyarországnak. A hadseregnek minden felszerelése — némi aránytalanul csekély és olcsó holmik beszerzésén kivül — mind Ausztriában készül. Ott kovácsolják a fegyvereket, ott öntik az ágyukat, ott szövik a posztót, ott készítik az egyenruhákat, ott verik gombra, kardra, sapkára a kétfejű sasokat. Ma már arra sem vagyunk jók, hogy mézes madzagot húzzanak el szájunk előtt. Kiforgatnak, mint a zsákot, kizsákmányolnak, mint rossz földesúr a régi jobbágyot. Hogy volnánk képesek e viszonyok jármát sokáig viselni? Mennyivel könnyebb volna katonaságot tartanunk, ha a közös hadügyi pénztárba dobott millióink, a katonaság szükségleteit szolgáltató