Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.

Ülésnapok - 1901-340

196 3h0. országos ülés 1903 november 19-én, csütörtökön. fontos részletnek, de mégis csak részletnek előtérbe helyezésével megneheziteni. ISÍem akarok félreértetni. Én nem akarom ezzel azt mondani, hogy kész vagyok elodázni a vezényleti nyelvet, nem azt akarom mondani, hogy kész vagyok valamelyes alkura az által, hogy a részleteket nem helyezem előtérbe és óhajtanám, hogy azok által a küzdelem eredeti medréből kizavartassék, hanem . épen azt akarnám kikerülni, hogy ezen harcz folyamában ezen részletek előtérbe helj ezése által a paktum lehetővé váljék, mert azt hiszem, hogy az ország a paktummal teljesen jóllakott, érezvén azt, hogy ezen bonyodalmas helyzetet épen a paktumoknak nagymestere idézte elő. A világért sem akarom itt a magam csekély személyét előtérbe tolni, fontoskodni, nagyképűsködni sem akarok, de mint egyike azoknak, a kik a küzdelem kezdetétől fogva, egészen eddig a perczig annak a küzdelemnek minden fázisában résztvettem és a ki részvételem daczára is igyekeztem valahogyan ennek a küzdelemnek objektiv szemlélője és mérlegelője lenni, egyet-mást azért, mert épen óhajtom és kívánom a kibontakozást, egészen őszintén el akarok mondani. (Halljuk! Halljuk!) Nem akarok itt valamelyes propozicziókat tenni, vagy tervet adni a kibontakozásra, a világért sem, hanem dolgokat, a melyek talán érdekelhetnék a házat, el akarok mondani. (Halljuk! Halljuk!) Amaz igen t. barátaimmal, a kikkel a küzdelem kezdetén szűkebb baráti körben összejöttünk, igen gyakran megbeszéltük ennek a küzdelemnek lehető esélyeit és várható eredményeit. A küzdelem mindenesetre az ujonczlétszám emelése ellen irányult és az egyenes czél az volt, megakadályozni e létszámemelést czélzó törvényjavaslatnak törvényerőre való emelkedését. De ezzel még egyéb más dolgok is állottak kapcsolatban. Meg kellett mutatnunk valahára — ezt igy beszéltük — a hadügyi kormányzatnak, a mely csak áldozatokat követelt eddig és ez áldozatoknak vak és feltétlen megadását a nélkül, hogy az áldozatok árából valaha a nemzetnek valamit visszaszolgáltatott volna, a mely kormányzat a múlt tapasztalatain felbátorodva, kezdett nem számolni azzal, hogy hiszen létezik egy magyar nemzet, létezik ennek a nemzetnek ezeréves alkotmánya, létezik e nemzetnek ez alkotmányra megesküdt koronás királya, mondom, meg kellett mutatni emez intéző u. n. magas katonai köröknek, hogy Magyarországgal mégis csak számolniok kell; meg kellett mutatni, hogy azt a nagyhatalmi állást, a melynek már mindent feláldoztunk, vagy fel kell áldoznunk — ugy látom — mi, magyar nemzet csak ugy támogathatjuk erőnkön felüli áldozatokkal, ha annak előnyeiből, ha annak a hasznából, sőt mondjuk, ha annak dicsőségéből is, megfelelő arányban jut valami Magyarországra, a magyar nemzet számára. (Ugy vanl a szélsöbaloldalon.) Végül fel kellett keltenünk, fel kellett ráznunk e nemzetet fásultságából, mert láttuk, hogy ez a nemzet szerencsére nem azért volt néma, mert kivágták a nyelvét, vagy megbénultak az idegei, hanem azért, mert bekötötték a száját. Es e nemzeti közvélemény felébresztésével hittük azt, hogy majd a ház többsége is kénytelen lesz felemelni szavát a nemzeti követelések tekintetében és az ígéretekkel, mint eddig, meg nem elégedve, a katonai kérdésekben a magyar nemzeti szellem érvényesítésére határozottan lépéseket fog tenni. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Mi igen jól tudtuk, t. képviselőház, hogy az obstrukczióval törvényalkotásokat nem hozhatunk létre, (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) de hittük azt, hogy az obstrukczióval a többséget meggyőzhetjük, rábírhatjuk ezen követelményekre, kényszerithetjük, vagy hát, mondjuk inkább, feloldhatni véltük ama bilincseket, a melyek gátolták a többséget eddig, hogy magyar szivük, magyar lelkük — a mit kétségbe nem vonok — őszintén nyilatkozhassak meg ebben az irányban és ezekben a kérdésekben . . . Pozsgay Miklós: Azokat a bilincseket maguk rakták a maguk kezére! Bedöházy János: ... és hogy lehetővé tegyük, hogy a nemzeti irányban haladó törvényalkotásokat végre valahára közös erővel elvégezhessük, (Helyeslés a szélsöbaloläalon.) Ezt, t. képvisesőház, azok ellen hozom fel, a kik elejétől fogva végig azt mondották, hogy az obstrukeziónak, ennek a — mondhatnám — igazán őszinte és nemzeti, önzetlen küzdelemnek nem volt semmi czélja, ez czél hiján meddő küzdelem volt és csupán csak romboló hatásokat tett. A czélt, t. ház, • mint mondám, nem kell keresni az egy vagy másik felszólalásban felhangzott és egyéni felfogás szerint mérlegelt követelményekben. Általában a magyar vezényleti és szolgálati nyelvet tették első helyre, bar én a magam részéről megvallom, hogy a tiszti képzésnek teljes magyarrá tételében láttam a czélt, illetőleg láttam az eszközt, (Folytonos zaj. Elnök csenget.) a melylyel a tulajdonképeni czélt, az önálló magyar hadseregnek kivivását elérhetjük, vagy legalább is egyelőre a hadseregnek nemzetivé tételét kivívhatjuk. Más talán a jelvényre vagy a czimer kérdésére helyezett nagyobb súlyt. Ismét mások, a lelkesültebb és vérmesebb természetűek, a maguk követelményét, a legnépszerűbb, a legérthetőbb követelményt, a magyar vezényleti nyelv követelményének érvényesítését tartották fontosabbnak és annak higgadtabb elbírálását leszerelésnek mondották. De a dolgot nem ebből a szempontból kell megbírálni, t. képviselőház. A czélt a már is elért eredmények mutatják meg. Mert látjuk, hogy egy esztendővel ezelőtt a létszámemelést a hadügyi kormányzat — bocsánatot kérek a kifejezésért — azzal a szaftos kijelentéssel követelte tőlünk, hogy: hiába köpik az urak a markukat, mégis csak törvény lesz ebből!