Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.

Ülésnapok - 1901-340

190 340. országos ülés 1903 november 19-én, csütörtökön. rencz nézete erre (olvassa): »bármennyire kívá­natos volna is ezen intézetnek minélelőbb létrehozása, de ezt a nemzet jussának sérelmével, nemzetiságiink kárával megkísérelni nem lehet.« Az 1840-es országgyűlés szintén egy­hangúlag — igy fejezem ki magamat — a rendek a főrendiházzal kifejtették álláspontjukat a magyar nyelvnek a hadseregbe való behozá­sára nézve. Ezen 1844-iki országgyűlés befeje­zésénél van feljegyezve, hogy erre vonatkozólag válasz nem érkezett, hanem erre vonatkozólag a választ meghozta az 1848-ik évi törvényhozás, a mely az egész vonalon megállapította a nem­zet jogát és jussát, megalkotta nemcsak a füg­getlen kormányzatra nézve, de a nyelvre nézve is, midőn a végrehajtó hatalmat a teljesen füg­getlen felelős minisztérium ellenjegyzése és ezzel az országgyűlés ellenőrzése alá helyezte. Ezzel befejeztetett a nagy vita. Tudjuk azonban a történetet. Ismét felújult az 1867-ben és ekkor megalkották az 1867 : XII. törvényczikket. Akkor azt mondták — emlékszem a jelszóra, a mit az országban hangoztattak mindenfelé — mindent megnyertünk. Kimutatták, hogy ugy a hadseregre, mint a belkormányzatra nézve meg van óva a nemzet joga, meg van óva a paritás­sal a nemzet tekintélye; hiszen — azt mond­ták — a közös külügyminisztérium, a közös hadügyminisztérium a mienk is, a paritásnál fogva épen annyiban a mienk, mint a mennyi­ben az osztrákoké és ezzel akarták dokumen­tálni, hogy mindent megnyertünk. 1889-ben azonban megsemmisült az a jelszó, hogy min­den meg van nyerve. 1889-ben kitűnt, hogy az a 120 éves nagy per még nincsen befejezve és még ma sincsen befejezve. 1889-ben a küzde­lem a nyelvért, a melyet az 1844-iki ország­gyűlésen a rendek oly kitartóan folytattak, újra megújult, megújult pedig ezen kérdés felett, hogy vájjon az egyéves önkéntesek az intézetekben magyar nyelven letehetik-e a vizs­gát ? A kisebbség követelte, hogy ez törvényben biztosi ti assék. És akkor egyszerre előállott ismét a felségjog kérdése, t. i., hogy az 1867 : XII. törvényczikk értelmében a hadsereg vezérlete, vezénylete és belszervezete' ő Felsége felségjogai közé Boroztatván, ebben a nyelv feletti intézke­dés is bentfoglalta.tik és ahhoz az országgyűlés­nek hozzászólási joga nincs. 1889-ben szintén felhangzott az akkori országgyűlés ellen, hogy az országgyűlés azzal a hosszú vitával csak akadályozza a dolgok rendes menetét. (Zaj. Elnök csenget.) Mondom, az a szemrehányás illette az 1889-iki országgyűlés tagjait, hogy ezzel a vitával, a nyelvkérdés e felvetésével csak elvonják a drága időt az ország egyéb dolgai­nak intézésétől, ugyanaz a vád, a mely most lenforog. Erre nézve az akkori küzdő és harczoló tábor egyik nagytekintélyű tagja a következőleg válaszolt. (Halljuk ' a bal- és a szélsöbalóldalon.) A honvédelmi miniszter ur arra nézve tett nekünk szemrehányást, hogy mi itt a nyelvkér­dés dolgával e nagyfontosságú honvédelmi tör­vény megalkotását oly sokáig késleltetjük. Az ellenzék legtekintélyesebb tagjai kijelentették, hogy mindent óhajtanak megtenni, hogy az or­szág védereje minél gyorsabban és minél töké­letesebben öregbitessék, de másrészt kijelentet­ték, hogy mi az ország alkotmányos jogainak és nemzeti egyéniségünk árán ezt tenni nem fogjuk. (Helyeslés a bal- és a szélsöbalóldalon.) Azután rátértek e nyelvkérdésnél a több­ség által vitatott ama kérdésre is, hogy az 1867 : XII. törvényczikkben ő Felségére ruház­tatik a vezérlet, vezénylet és belszervezet ügye, hogy ez oly felségjog, a melyhez szólani nem lehet és a melybe beletartozik a nyelv kérdése. Én akkor is ugyanabban a nézetben voltam, mint ez a nagy tekintélyű férfiú, a mit tehát most mondandó volnék, azt nem saját szavaim­mal mondom el, hanem az ő szavaival, (Hall­juk! Halljuk! a szélsöbalóldalon) hogy ugyanis az 1867 : XII. törvényczikk 11. §-a, a mely szerint ő Felsége által intézendőnek ismertetik el a vezérlet, vezénylet és belszervezet, nem konstitutív jogátruházás, hanem egyszerűen egy adminisztratív intézkedésnek ő Felségére való ruházása. (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélsö­balóldalon.) Hiszen ilyen törvényeinkben szám­talan van, hogy a királyra ruháztatik valami. Hiszen a király ő Felségének apostoli joga pél­dául a püspökök kinevezése. Már csak ennél nagyobb jog nem lehet, és azért ez sem oly felségjog, a melyhez az országgyűlés nem szól­hatna. Hiszen törvényeink vannak, a melyek körülírják, hogy az ily kinevezéseket miként kell gyakorolni és miként nem gyakorolhatják. Hiszen a király joga az országgyűlés feloszla­tása, de az is körül van irva, hogy miként le­het feloszlatni és miként nem lehet. Egyszóval, már az előbb megmagyaráztam, hogy a felség­jogok abban az értelemben, a mint azt a ró­maiak magyarázták bizonyos dolgokban, a mi közjogunkban nincsenek. Az 1867: XII. t.-czikket tehát hogyan magyarázta ez a nagytekintélyű férfiú? Miután oly aktuális ez, nem a magam szavaimmal mon­dom el, hanem egyszerűen idézem és felolvasom az illető nyilatkozatot. (Halljuk! Halljuk! a bal- és a szélsöbalóldalon.) A szónok az igazság­ügyminiszterrel polemizált, a ki felségjogokat még a magyar országgyűlésen nem hallott, hal­latlan módon magyarázta, a mi nemcsak derült­séget, boszankodást, de nevetséget gerjesztett, még 1889-ben is. (Felkiáltások a szélsöbalóldalon: Ki volt?) Thaly Kálmán: Erdély Sándor! Szederkényi Nándor: Az említett tekinté­lyes férfiú most már igy magyarázza az 1867: XII. törvényczikket: »A 11. §-ra nézve, a melyet a miniszter ur ugy magyaráz, mintha abban az volna mondva, hogy bizonyos ügyekre nézve ő Felségének va­lamely törvényhozási joga tartatik fenn, szem-

Next

/
Oldalképek
Tartalom