Képviselőházi napló, 1901. XIX. kötet • 1903. november 12–november 28.

Ülésnapok - 1901-338

338. országos ülés 1903 november 17-én, kedden. 135 delemügyi miniszter ur azt vallja, akkor köte­lessége egyúttal az is, hogy megmondja, miért nem tartja most érvényesíthetőnek és mikorra véli annak idejét elérkezettnek? Mert, bocsána­tot kérek, bizonytalan időkre dolgozni és ezzel téveszteni meg a közvéleményt ebben a kérdés­ben, talán mégis nem kifogástalan eljárás. T. ház! A takarékosság mindenesetre na­gyon fontos és a magyar közgazdaságot oly köz­vetlenül érintő kérdésével kapcsolatban teljes jogosultsággal vetek én fel egy nagy kérdést és ajánlom azt a t, miniszterelnök ur, s különösen a t. többség szives figyelmébe. Mert hiszen, ha takarékosságot akar a t, kormány és pedig a nemzet javára akarja gyakorolni, akkor igenis milliókat és milliókat szerezhet Magyarország számára, még pedig Ausztriával szemben, a mely eddig bizonyos előnyöket teljesen jogosu­latlanul élvezett Magyarország kárára. (HaMjuJc!) Méltóztatik tudni, hogy az 1867-ben kötött kiegyezésnek egyik lényeges része volt az, hogy a szabadságától, alkotmányától megfosztott, min­den téren kizsákmányolt, tehát a maga lábára állani alig tudó Magyarország azért, hogy az osztrák birodalom össze ne roskadjon az abszolút rendszer alatt összehalmozott államadósság alatt, ennek egy részét vállalja magára. Miután a junktim, a mely fennállt akkor, az 1867: XII. törvényczikk és ezen javaslat, továbbá a vám­és kereskedelmi szövetség kérdésében megoldást nyert, az 1887: XV. t.-cz.-ben kifejeztetett az, hogy az államadóságok után, a melyek számba vétettek a 67-diki állapont szerint, azon állam­adóságok után, a melyeket az abszolút Ausztria Magyarország leigázására és legyőzésére, saját erejének fokozására félszázadon át vett fel, a ka­matokra, törlesztésre Magyarország évenkint 29,188.000 forintot fog fizetni. T. ház! Ez megtörtént. Elég hiba, de ezt meg nem történtté tenni nem lehet. Azonban itt megint ugy jártunk, mint magával az 1867 : XII. törvényczikkel. Méltóztatik nagyon bölcsen tudni, hogy az 1867: XII. t.-ez. rendel­kezései szó szerinti szövegükben az osztrák tör­vényeknek nem felelnek meg és épen azért használják ki ellenünk az osztrák törvényt, mert abban más van és az ő álláspontjuk, az ő tör­vényük szempontjából mindenesetre indokolható, csak ott tévednek a mi t. szomszédaink, hogy Magyarország közjogi viszonyait az osztrák tör­vény szerint akarják elbírálni, holott nekik ekkor a magyar törvény álláspontjára kellene helyez­kedniük és abból kimutatni a maguk igazsá­gát. (Igaz!) Most már különösen az 1867 : XV. t.-czikkre áttérve, a mely az államadóssághoz a magyar korona által vállalandó évi járulékról szól, cso­dálatos, hogy Magyarország ós Ausztria azon törvényei, a melyek közös érdekű kérdéseket oldanak meg, szövegükben nem egyeznek. Ennek a törvénynek is 6. §-a az osztrák törvény 2. §-ától eltérő intézkedéseket tartalmaz. Gondolom, jól tudják a t. képviselő urak, hogy nem a mi érdekünkben és nem a mi javunkra, hanem Ausztria érdekében és Ausztria javára. És mi történt épen azon rendelkezés következtében, a mely a magyar törvény 6. § ában a törlesztési összegnek megfelelő kamatról szól? Az, hogy ugyanakkor az osztrák törvény az unifikált köt­vények effektív kamatáról beszél, és épen azért nehezíti és késlelteti a végleges megoldást, a mi pedig Magyarország karára 5—6 millió koronát tesz ki évenkint. Én azonban ezzel a kérdéssel sem akarok részletesen foglalkozni, caak csodálkozom azon, hogy a t. miniszterelnök ur, a ki közgazdasági téren mindig tekintélyként szerepelt, nem tar­totta szem előtt azt a részletes és kimerítő beszédet, melyet e tárgyban Barta Ödön t. kép­viselőtársam egy alkalommal a házban mondott. Ha a t. miniszterelnök ur akkor megfigyelte volna az előadottakat, nagyon jól tudná, hogy ha ezeket a dolgokat meg akarja oldani ugy, a mint azt Magyarország jogosult érdeke és a törvény követeli, ez esetben Magyarország óriási tehertől menekülne meg. Én nem tudom, gondolt-e a t. miniszter­elnök ur az u. n. állam-joszágkölcsönre, a mely benfoglaltatik az előbbiben; de ha gondolt és a takarékosság elvét hirdeti, akkor tudnia kell, hogy, bár ezen tartozás lejárati ideje 1912, az­zal az összeggel, a melyet Magyarország 1901. végéig fizetett, ez a tartozás teljesen kiegyen­lítést nyert, és igy 1901-től Ausztria jogtalanul gazdagodik Magyarország rovására. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Ha a kormány 1912-ig tűri, hogy ez a rendszer továbbfolytattassék, akkor kerek 20 millió koronát fog Magyarország tel­jesen alaptalanul fizetni oly tartozásra, a mely nem áll fenn, a mit megint Ausztria élvez. Hiszen nagyon jól méltóztatik tudni, hogy Ausztria konvertálta ezen adósságát, de Ma­gyarország nem konvertálta, s hogy ezzel megint mennyit nyert Ausztria Magyarország rovására, azt majd alkalomadtán az indemníty tárgyalá­sánál vagy máskor nálam hivatottabbak bizo­nyára ki fogják fejteni. Nekem csak köteles­ségem volt erre a miniszterelnök ur figyelmét felhívni, mert ha a katonai kiadások növeked­nek, a mint ő azt jelezte, akkor neki köteles­sége gondoskodni arról, hogy ujabb és ujabb erőforrások nyittassanak meg, hogy azokból a közterhek fedeztessenek, és ez is azok egyike. De nem hiszem, hogy a 67-es kormányban legyen elegendő erő, erély és bátorság arra, hogy Ausztriával szembén ezt a törvényt alkalmazva, a mi jogos anyagi érdekeink kielégítésére utat és módot keressen. De van még egy nagyon csodálatos dolog is ennél a kérdésnél. (Zaj.) Kubik Béla: Halljuk! Halljuk! (FélUál­tások jobb felöl: Eláll!) Nessi Pál: Ilyenkor az elnök ur nem in­tézkedik, ugy-e ?

Next

/
Oldalképek
Tartalom