Képviselőházi napló, 1901. XVIII. kötet • 1903. julius 23–november 11.

Ülésnapok - 1901-333

5,33. országos ülés 1903 november 11-én, szerdán. 37? az e tekintetben fennálló törvényeikben nyújtott kedvezményeket még ki is kellene terjeszteni. A pénzügyi kormány e végből tanulmányokat eszközöltetett és az 1901-ik év folyamán az erre vonatkozó, az eddigi törvényekben nyújtott kedvezményeket kiterjesztő törvényjavaslattal el is készült, a mely bármikor, ha a gazdasági viszonyok kedvezőbbre fordulván, arra szükség lenne, alkotmányos tárgyalás végett be lesz mutatva az országgyűlésnek. E tervbe vett törvényjavaslatnak hordereje abban fog rejleni, hogy nemcsak oly jelzálogtartozások lesznek kedvezőbben konvertálhatók, melyek nyilvános számadásra kötelezett pénzintézeteknél vagy közalapoknál állanak fenn, hanem bármilyen jelzálogtartozásokat is, a mennyiben az egyéb kívánt feltételeknek megfelelnek.« Itt az mondatik, hogy abban az esetben, ha a kamatláb alábbszállóban van és olcsóbb kamatra konvertáltatja az illető adós az adósságát, a kormányzat — hogy ugy mondjam — előzékenységgel engedményeket ad. De mivel lehet a kamatláb olcsóbb? Semmi esetre nem lehet olcsóbb annál, mint a mennyi az egy korona és a II. fokú bélyegigény között pénzbeli különbség van. A pénzügyminiszter ur jelentésében foglalt ígéret: nesze semmi, fogd meg jól. Ha veszszük azt, hogy ezen felbélyegzéssel a szegényebb néposztályra, mert majdnem kizárólag erről van szó, milyen teher járul, azt leszek bátor egy pár számmal igazolni. (Halljuk! Halljuk! bal felől.) Magyarországon van 3231 hitelintézet: bank, takarékpénztár, szövetkezel. Ezek az intézetek, mint a vidéknek góczpontjai, szívják magukba az apró összegeket. Itt meg kell jegyeznem, hogy mikor ezen interpellácziómat szerencsém van a t. kormány elé terjeszteni — beterjeszteni pedig annyiszor, a hányszor kell, mindaddig, a mig ebben változás nem történik — kijelentem, hogy itt nem a takarékpénztárakról van szó, hanem azon apró vagyonú kis emberekről, a kiknek részéről a t. pénzügyminiszter ur statisztikája szerint az 1891. év végével a visszleszámitolásban 290 millió korona zálogjogilag biztosított váltója volt. Mit látunk ebből? Azt, hogy nagyon valószínű, hogy az óvadékkal biztosított váltók keretén belül esetleg még kereskedelmi váltóknak is kellett lenniök, mert tudjuk azt, hogy a minden hitelforrásnak pulzusa, az osztrákmagyar bank abszolúte nem hajlandó kisgazdák váltóit és pedig oly természetű váltóit, a melyek a publikum kényelmére a házi váltónak szisztémája szerint vannak kiállitva, tárczájába felvenni. Egyszerűen azt mondja: ez nem kereskedelmi váltó. Mégis az osztrák-magyar kank 91 napos váltókat számi tol le. Az óvadékbal biztosított váltók összege ez a 290 millió korona kell, hogy egy évben négyszer cseréltessék ki, tehát négyszer kell ezeket elsőfokú bélyeggel ellátni. Ez az összeg 1160 millió koronának felel meg. Már most, ha a négyszer KÉPVH. NAPLÓ. 1901—1906. XVIII. KÖTET. kicserélt váltó után az elsőfokú illetéket szedetik ugy is be, hol itt az igazság, hogy a másodfokú illeték és az okirat utáni illeték is kivettessék? Ezt annak idején a pénzügyminiszter ur a pénzügyi rendeletek tárában a következőképen magyarázta: Ha oly hitel biztosítására adatott jelzálog, mely hitel sem nem váltó, sem nem kötelezvény alapján, hanem csak folyószámlán vétetik igénybe, ez esetben a biztosítéki okirat minden körülmények közt a másodfokú illeték alá tartozik. Ez természetes, mert egy czég, vagy egy pénzintézet minden egyes pozicziőért, minden egyes átutalásért nem ad okiratot és nem lehet minden poziczióra a fináncz által bélyeget ragasztatni. így tehát természetes, hogy ezen illeték kivonatik, ha az adós egy objektumra egy maximális összeg erejéig betáblázást enged. Ha ez helyes magyarázat s ebből indul ki a miniszter ur, miért nem tekintett bele jobban, miért nem vizsgáltatta meg közegeivel jobban azokat a pozicziókat, a melyeknél kell, hogy feljajduljon az apró hitelt igénylő és kereső nép ? A jelzálogilag biztosított váltók az 1901. év végén a magyar birodalomban 215.204 darabbal szerepelnek. Az előbbi rendszer mellett, a mellett a rendszer mellett, a midőn még az abszolút korszakból átvett bélyegilletékre vonatkozó rendelet itt minálunk is érvényben volt, ezeket a váltókat egy koronás bélyeggel látták el, tehát ezek a váltóadósok 215.204 koronát róttak le ilyen indirekt adó formájában az államkincstár részére. De ezeknek az óvadékos váltóknak természete nem az, mint a kereskedelmi váltóké, hogy lejártakor azt a váltót egyszerűen bemutatják és a kisgazda kiváltja. Hiszen nem tudja kiváltani, mert az ő vagyoni helyzetének irányítása majdnem kizárólag egy jobban vagy russzabbul sikerült kis vásárnak eredményétől függ és ettől függ, vájjon a váltót meg kell-e hosszabbítania, mert nem tudja lefizetni. Ezeket a váltókat tehát az illetők meghosszabbítják, még pedig egyszerűen a szükséghez mérten olyan csekély törlesztéssel, a hogyan tudják: kisebb vagy nagyobb összeggel. Tehát évente négyszer hosszabbítják meg. Ha veszszük a kiindulási pontot, a melyekből ezeket a tételeket kénytelen voltam kivonatozni, megint csak vissza kell térnem a rideg egyszerű, talán kevésbbé szórakoztató számokra Tehát 1901. év végén 215.204 darab leszámítolt váltó szerepelt. Negyedévi meghosszabbítással kitesz ez 860;816 darabot. így kell ezt számítani. Majd rátérek később arra. miért kell nekem ezt a váltót négyszer vennem. Pénzértékforgalomban 1164 millió koronára kell tehát tenni a leszámítolt váltóknak összegét. Ha veszszük a 860.816 darab váltót, a mely egy évben megfordul, akkor az átlagos összege egy-egy váltónak 1355 korona. Már most ha az emberi, a természeti, a kereskedelmi és főképen a közgazdasági szemes