Képviselőházi napló, 1901. XVII. kötet • 1903. junius 25–julius 22.

Ülésnapok - 1901-314

314. országos ülés 1903 szabadságnak respektálása, a közigazgatás pártatlanabb eljárása nem az a talaj-e, a melyből egyedül nőhet ki a nemzeti szabad mozgás és a nemzeti szabad eszméknek érvényesülése? (Zajos helyeslés a jobboldalon.) Olay Lajos: Ebben igaza van egészen! Gr. Apponyi Albert: T. képviselő urak, azzal fejezem be beszédemet, a mivel megkezdettem. Én, mint hazafi a hazafiakhoz szólok. Én nem látom annak, hogy ezt a küzdelmet ebben a modorban igy__folytatják, sem czélját, sem várható eredményét. Önök azt mondják, hogy az az ut, a melyet én követni akarok: a természetes organikus érlelés, azzal a kényszeréréssel szemben, a melyet önök akarnak, bizonytalan eredményű. Bizonytalan eredményű, mint minden a világon. De hát bizonyos-e az eredménye annak az akcziónak, a melyre önök vállalkoztak ? (Elénk helyeslés jobbról. Zaj a szélsöbaloldalon.) A nyári rekkenő hőség nemcsak kényszeréréseket, de néha vihart és égi háborúkat is idéz elő. (ügy van! Ugy van! a jobboldalon.) Mindennel szembe kell szállni a nemzetnek érdekében, ha szükséges. Aláírom, a mit Mezőssy Béla mondott, hogy a ki a abszolutizmust emlegeti, az hülye, és a ki az abszolutizmustól fél, az gyáva, már t. i. a ki saját bőrét félti az abszolutizmustól. Hanem a ki a nemzetnek jövőjét félti — nem az abszolutizmustól, . . . (Hosszantartó zajos éljenzés és tajjs a jobboldalon és a középen.) mert erről szó sincs, . . . Ugron Gábor: Csak jöjjenek azzal az abszolutizmussal ! (Zaj.) Gr. Apponyi Albert: . . . hanem a ki a nemzetet félti szükségtelen komplikáczióktól és szükségtelen viharoktól, az, t. képviselő urak, nem gyáva, hanem az csak azt az okosságot gyakorolja, a mely okosságot gyakorolni nemcsak erény, hanem hazafiúi kötelesség (Többször megujidó zajos helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon és a Jcözépen. A szónokot tömegesen üdvözlik. Zajos felkiáltások: Éljen Apponyi!) Elnök: Az ülést tiz perezre felfüggesztem. (Szünet után.) Elnök: A, folytatólagos ülést megnyitom. Beőthy Ákos képviselő ur személyes kérdésben kér szót. ; Beőthy Ákos: T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk!) Nem annyira személyes megtámadtatás czimén, mert erről szó sem lehet, hanem személyes kérdésben kivánok szólam. (Halljuk! Halljuk!) Előttem szóló t. képviselőtársam, valóban nagyszabású fényes szónoklatában, a mely, fájdalom, engem meggyőződésemben nemhogy megingatott volna, de megerősített, (Élénkhelyeslés a szélsőbaloldalon.) megemlékezett múltkori beszédemnek egy pontjáról, a melyben én az ultima ratio használatáról szóltam, és a melyben azt mondottam, hogy ez a kétségbeesésnek eszköze, mely talán a mostani viszonyok július 22-én, szerdán. 445 között mégsem jogosult. Nincsen ez ellen semmi kifogásom. Ha akarjuk, ez egy bizonyos pontig kétségbeesésnek eszköze. Eszembe jut azonban itt ítóma és talán az egész világ legnagyobb történetírójának, Taeitusnak egy passzusa, (Halljuk! Halljuk!) a hol egy római szenátornak sorsát irja le, — nevét elfelejtettem — a ki több Cézár zsarnokságának korszakát végigélte: Tiberius, Caligula, Claudius alatt, és a viszonyok mindig rosszabbak és rosszabbak lettek. És akkor azt mondja magában: miután nincsen javulás, eleget éltem. Iam satis aetatis, és a szivébe mártja tőrét. Ezt akarom annak a hangulatnak jelzésére felemlíteni, a mely hangulat ón bennem 35 évi nehéz tapasztalat után támadt. 1875 óta vagyok az ellenzéken. Végig éltem Tisza Kálmán kormányzatát és azt mondtam, hogy csak ennek legyen már vége, jobb idők fognak következni. Jött azután a Wekerle kabinet az egyházpolitikával, a melyet én — bár alapgondolatát helyeseltem, — azért tartottam helytelennek egyrészt, mert a nemzeti kérdésektől elvonta fiyelmünket és másrészt mert felköltötte a felekezeti viszályt. Ebben a korszakban azt mondtam, na, csak már ennek legyen vége. Ekkor jött a Bánffy-korszak. Ekkor szintén azt mondtam magamban: már ennél rosszabb nem lehet, csak legyen ennek vége. Jött a Széll Kálmán miniszterelnök korszaka. (Zaj és ellenmondás a középen.) Engedelmet, de én a magam nézetét fejezem ki. A mely kormányzásra vonatkozólag én azt tartottam, hogy nincs rendszerváltozás, csak taktikai változás, hogy bársonykézzel csinálja azt, a mit mások vaskézzel csináltak, a mit én sokkal veszedelmesebbnek tartok, mert a nemzetet elaltatja. (Ugyvan! a szélsöbaloldalon. Ellenmondás jobbfelöl.) És hogy ez mennyire áll, azt talán a legjobban bizonyítja az ujonczlétszám kérdése, mert itt aztán nem lehet egy dillemának a két szarva közül kibontakozni. Vagy helyes volt az a politika, akkor nem volt szabad meghátrálni; vagy nem volt helyes, akkor meg, engedelmet kérek, a legsúlyosabb elbírálás illeti azt a minisztert, a ki egy ilyen törvényt behoz és a kinek nincs annyi belátása, nincs annyi befolyása, hogy a koronát ettől vissza tudja tartani. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Mikor én mindezeket átéltem és javulást nem tapasztaltam, méltóztassanak megbocsátani, egészen természetes, ha azt mondom, hogy hozzáfordulok az ultima ratiohoz, a melynek törvényessége ellen kifogást tenni nem lehet. (Mozgás jobbról.) A t. képviselőtársam elitéli ezt az obstrukcziót, és erre nézve egy igen súlyosnak és plauzibilisnek tetsző argumentumot adott elő. Azt mondotta: »hogy kérem, ha az egész képviselőház egy értelemben volna a kérdésre nézve, még akkor sem volna szabad a koronát preszszionálni, annál kevésbbé egy kisebbségnek*;. T. képviselőtársam azonban egy dologról meg-