Képviselőházi napló, 1901. XVII. kötet • 1903. junius 25–julius 22.

Ülésnapok - 1901-304

232 30í. országos ülés 1903 Julius 10-én. pénteken. az igen t. miniszterelnök ur az az ember-e, a ki az ország megnyugtatására ezt a kibontakozást elősegíteni, létesíteni tudja? Általában tekintve ugyanis misem észszerűbb okoskodás, mint az, hogy ka levétetnek a napirendről ama törvényjavaslatok, melyek itt a parlamenti forradalmat — mert hiába tagadjuk, ez az — az obstrukcziót felhívták, akkor természetesen az obstrukczió is megszűnik, a parlamentarizmus és a parlamenti tárgyalások ismét a rendes mederbe fognak visszatérni. Hát levétetnek-e a napirendről, vagy nem tárgyaltatnak, vagy felfüggesztetnek . . . Holló Lajos: Egyelőre! Bedőházy János:. . . ezt valóban nagyon gyanutkeltően variálta az igen t. kormányelnök ur, vagy hát akkor még csak a kabinet-alakítás czéljából kiküldött király-biztos ur, ugy, hogy alig tudtunk eligazodni. Annyira azonban még sem keltett gyanút, hogy ne gondoltuk volna azt, hogy ha az igen t. akkori horvát bán csakugyan komolyan kormányt akar alakítani, és hogy ha meg akar maradni ezen a kormányon, akkor e javaslatokat többé be nem terjeszti, vagy ha a véderő-törvény revíziója alkalmával beterjeszti a létszámemelésre vonatkozó javaslatot, ezzel kapcsolatban meglesz a nemzeti követelményeknek teljesítése is. Minden bizonynyal azt hittük, hogy nemcsak a függetlenségi párton, hanem az ő támogatására hivatott szabadelvű párton, az ő kedves jövendőbeli — az igaz, hogy egykor kosarat adott, de most ez alkalommal bus özvegységben sínylődő — feleségénél is fog tapogatódzni, (Derültség.) s igy megtudhatja épen a szabadelvű párton, hogy immár az a felfogás minden oldalon, általánosságban, egész Magyarországon, hogy a katonai létszámnak emelése a nemzeti követelmények teljesítése nélkül teljesen lehetetlen, kivihetetlen. (Ugy van! Jjgy van! a szélsöbalóldalon.) Ez az általános felfogás, nemcsak ezen az oldalon, hanem, azt hiszem, minden oldalon. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Joggal hihettük tehát akkor, hogy az akkor még csak deszignált miniszterelnök ur hoz valamit a tarisznyájában és nem üres tarisznyával áll elő; hoz valamit a nemzeti követelések teljesítéseié vonatkozólag is, annál is inkább, mert láttuk, hogy a létszámemelésre vonatkozó követeléseknek visszavonását is csak ugy alkuszerüleg, részletekben helyezte kilátásba, tehát gondoltuk, hogy van még valami, még nem tárta fel egész lényét, egész lelkét előttünk. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Hogy ama megbeszélések alkalmával a nemzeti követelések nem tétettek szóvá a pártvezetőség részéről, ezt én értem. Polónyi Géza: Szóvá tettem! Bedőházy János: Hát elismerem, de a pártvezetőség részéről nem tétetett szóvá. Ezt értem, nagyon is értem, minthogy akkor csupán a kibontakozásról volt főképen szó. Az obstrukczió ugyanis a pártvezetőség felfogása szerint elérte czélját: azt, a mit obstrukczióval el lehet érni, egy káros törvényjavaslat törvénynyó való emelkedésének meggátlását; a létszámemelést czélzó törvényjavaslatokból nem lett törvény. Tehát ez volt az obstrukczió czélja első sorban. Egészen más a nemzeti követelések teljesítését kivívni, mert ehhez törvényalkotás szükséges, és ezt az én véleményem szerint obstrukczióval megcsinálni nem lehet. Hiszen az csak rendes parlamenti tárgyalások utján hajtható végre, pedig tudjuk, hogy az obstrukczió épen a rendes tárgyalások menetének megakasztásában áll. De a törvényalkotásoknak a rideg párturalomból kifolyó többségi akarat most is útját állja, daczára, hogy a nemzetnek egész közvéleménye követeli azokat, daczára, hogy az idő megérett azoknak létrehozására, daczára, hogy azokat a követeléseket a nemzetben immár visszafojtani, elaltatni nem lehet többet. (Ugy van! a szélsöbalóldalon.) Pedig azt hittem, hogy talán meg lehetne egy hosszú vitának, egy hosszú parlamenti küzdelemnek az az eredménye, hogy majd a többség hangulata odaváltozik, odaalakul, vagy odakényszerül, hogy e követeléseknek legalább a maga pártelvei szerint, a maga politikai meggyőződése keretében eleget tegyen. A függetlenségi és 48-as párt a hosszú katonai vita folyamán tényleg észlelhette a többség nagyon sok tagján a hangulatváltozást, arra a megállapodásra való jutást, hogy e nemzeti követelmények immár elodázhatatlanok, és igy bizton remélhette, hogy azoknak teljesithetését a saját politikai meggyőződése keretében a többség az uj kormánytól meg fogja kívánni, ki fogja kötni és kilátásba fogják helyezni onnan a többség részéről, a többség unszolására, az azokhoz szükséges törvényalkotásokat. Az ellenzék, a függetlenségi párt — nem mondom, hogy helyesen — de tényleg a maga dolgát máskép fogta fel. Tehát jöjjünk tisztába. Az ellenzék, vagyis a függetlenségi ós 48-as párt, a melynek programmszerü elve az önálló nemzeti hadsereg, a pártszervezetnek parlamentünkben divatos szabványai szerint, ugy mondták, nem tűzheti ki czéljául a részleteknek megvalósítását, ha csak abban a színben nem akarna feltűnni, hogy az egésznek megvalósítására való törekvésétől a részletek megvalósítására való törekvés által elállott volna. Ez egy dogmatikus felfogása a függetlenségi és 48-as pártnak. Ha tehát a függetlenségi párt vezetősége ama megbeszélésnél nem hozta elő a nemzeti követelményeket, ennek oka, azt hiszem, tisztán az a hagyományos felfogás, a melynek következtében ennek a pártnak öszszes működése, minden akcziója — kivéve az obstrukcziót — elvi kijelentésekben, élő tiltakozásokban és más efféle sok szép szónoklatra tárgyat szolgáltató dolgokban mutatkozik csupán. Hát, t. képviselőház, én azt mondom, hogy bizony ez szerencsétlenség volt, annál inkább,