Képviselőházi napló, 1901. XVI. kötet • 1903. május 15–junius 16.

Ülésnapok - 1901-288

338 288. országos ülés 19U3 június 9-én, kedden. Ugy van! a szélsöbaloldalon.) s a midőn a ; hatalom kezelői elbizottságukban a nemzeti jogok , és érdekek világába törtek be. (Ugy van! JJgy < van! a szélsöbaloldalon.) T. ház! Ennek a vitának rendjén is észlel­hettük azt, hogy a t. képviselő urak itt is, amott is idegen nemzetek világába mentek, és idegen nemzetek történetéből szedték elő analó­giáikat a végből, hogy álláspontjukat megerősít­sék. Én soha sem voltam barátja az idegen analógiáknak. És pedig két szempontból: először azért, mert az analógia soha sem tökéletes, másodszor azért, (Halljuk! Halljuk.') mert hiszen csakugyan az egész világon nincs ország, a mely­nek közjogi állása a mienkkel megegyeznék. (Helyeslés a bal- és a szélsöbaloldalon. Mozgás, a szélsöbaloldalon.) De, t. ház, hogy a nemzeti ellentállás jogo­sultságát bizonyítgassuk, felesleges idegen régiókba mennünk; megmaradhatunk a ha/ai talajon s ezért hazánk és nemzetünk történetét tartsuk szem előtt. {Helyeslés a szélsöbaloldalon.) E vég­ből méltóztassék megengedni, hogy rövidre fogva elmondj legnagyobb magyar ex-lexnek, vagyis annak az ex-lexnek a történetét, a mely megelőzte az 1825-iki országgyűlést. (Halljuk! Halljuk!) A múlt század első évtizedének kezdetén indult meg a magyar közszellemben az az erős áramlat, a mely a nemzeti jogok kivivására törekedett s egyúttal a nagy reformeszmék vilá­gából szivta erejét. Méltóztatnak tudni, hogy Ferencz király 1811-től 1825-ig nem hivta össze az országgyűlést azért, hogy szabadon végezhesse dolgait és befejezhesse az elődei által megkez­dett müvet, a magyar nemzet elnyomása terén. Ezt a müvet, melyet azonban ő sem tudott be­fejezni és a melyben nem ő volt az első, de az utolsó sem, mert hiszen követői is voltak és alkal­masint lesznek is. (ügy van! JJgy van! a széhö­baloldalon.) A dolog természete szerint az egész nemzeti ellentállás ereje akkor a megyegyülésekbe vonult. A vármegyék gyakorolták a nemzeti ellentállás nagy munkáját. A bécsi kormány látva, hogy a vármegye erős, hatalmas tényezője az ellentállásnak, a vármegye intézményét meg akarta törni, és ezért 1817. deczemher 23-án Ferencz király egy rendeletet adott ki, a melyben meghagyta, hogy a fizetett táblabírák és a központi tisztviselők mindig a vármegye székhelyén lakjanak és ott a felsőbb rendeleteket nyomban hajtsák végre. Ezáltal a szokásos év­negyedes közgyűléseket akarta feleslegessé tenni. Ez ellen a vármegyék óvást tettek. Ekkor a bécsi kormány, hogy a vármegyei hazafias és nemzeti ellenzék erejét megtörje, a bocskoros nemeseket hivta segítségül, a kiket eddig nem illetett meg a jog, hogy vitatkozó gyűlésekben részt vegyenek — csak a tanácskozó gyűlésekre mehettek el. A császár emberei, mert hiszen akkor Magyarországon inkább a császár ural­kodott, mint a király, hol pénzzel, hol etetéssel­itatással, hol egyéb eszközökkel a bocskoros nemességet megnyerték arra, hogy a megyei i gyűlésekre bemenjenek és ott a köznemesek ellen agitáljanak, állást foglaljanak. A főispánokat ugy választották, hogy azok valamennyien a bécsi kormánynak engedelmes szolgái legyenek és a főispánok csak olyanokat kandidáltak tisztviselőkül, a kikben ők ós a bécsi kormány teljesen megbízhattak. Mikor üztán Ferencz király igy megteremtette magá­nak a szítuácziót, a mikor azt hitte, hogy a vármegyék ellentálló képességét kellőleg meg­törte, akkor elhatározta, hogy az alkotmányra nagy csapást fog mérni és kiadta rendeletét az országgyűlésen kívül való adóbehajtás és ujonez­beszedés dolgában. Ekkor a vármegyékben rend­kívül nagy elkeseredés támadt. Érdekes jelen­ség, hogy akkor Ferencz császár bizalmas emberei közt is akadtak olyanok, a kik figyel­meztették a királyt arra, hogy a dolgoknak ez a rendje nem jó lesz, mert ez a jövőre nézve veszedelmeket hozhat magával. Isten látja lel­kemet, hogy nem az obstruálás szempontjából, hanem azért, mert érdekesnek találom, mert igen jellemző arra, hogyan ismétlődnek a nem­zetek történetében az események és viszonyok, mondom, ebből a szempontból tartom tanulsá­gosnak azt az emlékiratot, a melyet akkor egy igen nagytudományu és a viszonyokkal nagyon ismerős politikus irt a bécsi kanczelláriának és a melyben kifejtette a maga álláspontját. Csak egy részét fogom ennek az emlékiratnak fel­olvasni. Endrey Gyula: De halljuk az egészet! Na­gyon érdekes! Szatmári Mór: Horváth Mihály, aki szük­ségesnek találta, hogy a magyar nemzet törté­netének megírásánál ezt az emlékiratot egész terjedelmében közölje, megjegyzi, hogy ez az államférfiú főkép azok ellen kelt ki, a kik a királyt a magyar nemzettel szemben félreveze­tik, A többi között ezeket mondja: »Én azt hiszem, hogy a jelen válságos körülmények közt csak azon miniszter szolgálja urát jószándékkal és becsületesen, ki nála odaműködik, hogy ma­gát népével oly gyorsan, mint szorosan egye­sítse; személyétől, udvarától és szolgálatából mindazon vallástalan és erkölcstelen viszály­szitogató szószátyárokat azonban elmozdítsa, kik a népek vagy egyesek jogai ellen kikelnek, pénzért, czimekért és a fejedelem kegyes pillan­tásáért mindent feláldozni készek, s helyettük vallásos, igazságszerető, igazmondó, a néptől becsült egyének felé forduljon. Ez az osztrák birodalmi népek általános kívánsága is. A ma­gyarok e felett még azt is óhajtják, vajha tá­madna egy férfiú, ki királyuk szivéből a bizal­matlanságot és az irántuk naponkint hangosab­ban nyilatkozó ellenszenvet kiirtaná, hogy király és ország egymásban kölcsönösen bizva, egymáshoz egy országgyűlés által, mit előbb vagy utóbb ugy is kellend tartani, közeiedhes-

Next

/
Oldalképek
Tartalom