Képviselőházi napló, 1901. XIV. kötet • 1903. márczius 27–április 25.

Ülésnapok - 1901-249

93 április 20-án, hétfon. 315 249. országos ülés 19( nagy feladatai tekintetében sürgősen a nemzet előtt állanak; ez okból a képviselőház a pártok kebeléből egy 50 tagú bizottságot küld ki, mely a reformteendők és megoldandó állami feladatok sorrendjére és alapjaira nézve előterjesztést teend«, (Élénk éljenzés és taps a bal- és a szélsőbaloldalon. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Az ülést 5 perezre felfüggesztem. (Szünet után.) Elnök: Az ülést újra megnyitom. Trubinyi János jegyző: Molnár Jenő! Molnár Jenő: T. ház! Mielőtt magára az indemnitási törvényjavaslatra áttérnék és elmondanám azokat az okokat, a melyek arra késztetnek, hogy a törvényjavaslatot ne fogadjam el, kénytelen vagyok a múltkori indemnitás alkalmával elmondott beszédemre bizonyos tekintetben visszatérni, a mennyiben a miniszterelnök ur egyik-másik megjegyzésemet diffikultálva, azt állította, hogy az általam felhozott adatok a valóságnak meg nem felelnek. A többség a miniszterelnök ur szavait természetesen nagy helyesléssel és általános derültséggel kisérte. Az én állitásom pedig az volt, hogy a miniszterelnök ur pénzügyminiszter korában ép ugy igyekezett az ország pénzügyeit rendezni, mint most az ország politikai viszonyait, és pedig akkepen, hogy 1876-ban 148 millió volt a bevétel és 153 millió a kiadás, tehát 7 millió a deficzit, 225 millióval szemben pedig állott 230 millió kiadás, a deficzit volt tehát 5 millió, végre pedig 240 millió bevétellel szemben 291 millió volt a kiadás, a deficzit tehát 51 millió. A miniszterelnök ur azt kérdezte tőlem, hogy mikor volt ez ? Én megmondtam, hogy akkor, a mikor a miniszterelnök ur pénzügyminiszter volt. Erre mondotta azután, hogy egyik tétel sem helyes. Hát én ezeket az adatokat olyan könyvből vettem, a melynek a szerzője a miniszterelnök urnak, mint pénzügyminiszternek munkatársa volt, Matlekovics Sándor könyvéből. Itt is van ez a könyv és a miniszterelnök ur meggyőződhetik róla, hogy ezek az adatok valók ós a miniszterelnök ur ezzel felfrissítheti emlékét. A mi már most az imdemnitási törvényjavaslatot illeti, a kormány akkor van jogosítva indemnitást kérni, ha a költségvetési törvényt nem képes idejére elkészíteni. Az 1903-ik évi költségvetés tekintetében már másodszor kér a kormány indemnitást. Igen, de az indemnitási törvény csak arra való, hogy pótolja az elkövetett hibát vagy mulasztást és hogy az indemnitási törvény következtében nyert időt arra használja fel, hogy a rendes költségvetést tárgyaltassa le a házzal. De a kormány nem azt akarja, hanem rá akar az országra olyan törvényjavaslatot oktrojálni, a mely a nemzet egy rétegének sem kell. Hiszen a külföldön, pl. Németországban szintén kérdés tárgyát képezte az ujonczlétszám emelése, ott is igen nagyok voltak az akadályok, pedig ott a kormány terjesztette a császár elé a javaslatokat, mérlegelve az ország pénzügyi viszonyait, holott nálunk nem a kormány terjesztette elő ezeket a javaslatokat a saját jószántából, hanem ő Felsége kMánatából kerültek ide a javaslatok, ugy, hogy ezek tulajdonképen a többségnek sem kellenek, a kisebbségnek sem kellenek, csak reánk vannak erőszakolva. És állítják, t. ház, ilyen körülmények közt, hogy miután a többség terjeszti elő ezen törvényjavaslatot, tehát azt feltétlenül el kell fogadnunk a parlamentáris elv alapján. Először is nézzünk szemébe ennek a többségnek, és vizsgáljuk meg, hogy tulajdonképen többség-e az, a mely itt áll velünk szemben. (Mozgás a jobboldalon.) Magyarországon a múltkori választások alkalmával a kormánypártra 397.000 szavazat esett, az ellenzékre 199.000. Már most ha tekintetbe veszszük azt, hogy ebben a 397.000-ben — a mint előbb Holló Lajos t. képviselőtársam is kimutatta — olyan kerületek vannak, a hol hMatalos szavazatok döntenek, s ha tekintetbe veszszük azután a nemzetiségi kerületeket, akkor látunk egy olyan anomáliát, a melynek párja a föld kerekségén nincs és a mely abban áll, hogy itt a nemzetiségek viszik a vezérszerepet, a kik tulajdonképen nem is a magyarságot alkotják. (Halljuk! Halljuk! a baloldalon.) Látjuk ugyanis, hogy a kisebbségben levő függetlenségi párti képviselők színmagyar vidékről kerülnek ki és ezzel be van bizonyítva, hogy Magyarországon nem a magyarság vezeti a politikát, hanem teljesen a nemzetiségek. Ilyen körülmények között arra hMatkozni, hogy a többségnek ez a kisebbség mindent adjon meg, vagy hogy az a parlamentáris rendszer, hogy mi magunkat a többség akaratának alávessük: épen a mi helyzetünkben és épen a mi politikai viszonyaink között abszolúte nem lehet. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Azzal is fenyeget bennünket, t. ház, a t. miniszterelnök ur, hogy ex-lexbe kergeti az országot és, hogy jön az abszolutizmus. Hiszen, ha mi, ellenzék, a kormányt exlexbe akartuk volna kergetni, ott volt a télen az első indemnitási törvényjavaslat. Már akkor abba a helyzetbe jutott a kormány, hogy az ellenzék túlságos hazafiságára, lojalitására kellett neki számítania és kormányzását baziroznia, hogy az országot ex-lexbe ne kergesse. De akkor, t. ház, az ellenzék elérte azt a politikai czélt, melyet ezzel a hosszú vitával maga elé kitűzött, azt nevezetesen, hogy a póttartalékosokat bent nem tarthatják a rendes időn túl. Az ellenzék akkor megkönyörült a kormányon, nem folytatta tovább a vitát és átengedte az első indemnitási javaslatot. Mi következett ezután? Az, hogy most, meglévén a kormánynak az indemnitás , azt nem a rendes költségvetési törvény elfogadtatására használta fel, hanem az 40*