Képviselőházi napló, 1901. XIII. kötet • 1903. márczius 9–márczius 26.

Ülésnapok - 1901-224

234, országos ülés 1903 meg is találták. Az 1868-iki véderőtörvény a hadsereg összes létszámát 800.000 főben mint maximumban állapítja meg, de az évi ujonezjutalékot nem határozza meg. Ezt az ujonczmegajánlási törvénynek hagyja fenn. Itt két dolgot kell jól megkülönböztetni. Az egyik a hadi létszám, a másik az ujonczjutalék. Mindkettő tiz évre lett megállapítva, fenhagyatván a koronának a jog, hogy szükség esetén előterjesztést tehessen a kormány által az országgyűlésnek az évi ujonczjutalék megváltoztatására, de csak erre. 1869-ben állapították meg először az 1868-iki törvény alajjján az évi ujonczjutalékot s ezen alkalommal a hadügyminiszter százezer főnyi ujonczjutalékot kért a rendes hadsereg számára s ennek 10 százalékát a póttartalék számára, de egyiket sem kapta meg, hanem számításba vétetett az, hogy a hadseregnek rendes fogyatkozása négy százalékot tesz ki, s ezen számítás alapján adtak 95.474 ujonczot a rendes hadsereg részére s ennek 10 százalékát a póttartalék számára Ausztria és Magyarország részéről összesen. Igen érdekes, t. képviselőház, hogy micsoda okból tagadták meg a hadügyminiszternek azt a kívánságát, hogy 100.000 főnyi ujonczjutalékot adjon Ausztria és Magyarország összesen a közös hadsereg számára. Az osztrák minisztertanács kimondotta, hogy a 800,000 főnyi létszámot ugy kell tekinteni, mint maximumot, a melyet soha és semmi időben átlépni nem lehet. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ennek bizonyítására az akkori hadügyminiszternek 10 évvel később, 1879-ben irt emlékiratából egy passzust olvasok fel, a mely — bécsi forrás, tehát mindenesetre figyelemre méltó — azt mondja (olvassa): »Vielmehr wurde im (österreichischen) Ministerrathe im Jahre 1869 der Beschluss gefasst, dass bei dem Umstande, als die im §. 11. des "Wehrgesetzes fixirte Kriegsstärke das Maximum zu bilden hat, welches nicht und zu keinem Zeitpunkte überschritten werden darf, die Berechnung des jährlichen Erfordernisses an Rekruten nur derart erfolgen kann, dass mit Beginn des zehnten Jahres der Stand mit 800.000 Mann erreicht erscheint.« (Olvassa): »Sőt az (osztrák) minisztertanácsban 1869-ben az a határozat hozatott, hogy azon körülménynél fogva, mert a véderőtörvény 11. §-ában meghatározott hadi létszám a maximumot kell, hogy képezze, melyet soha és semmikor túllépni nem szabad, az évi ujonczszükséglet kiszámítását csak olyképen lehet eszközölni, hogy a 10-ik év kezdetén a 800.000 főnyi állomány elérve legyen.« Ugyanezt az álláspontot foglalta el a magyar kormány is. Sőt 1880-ban is, a mikor az uj véderő-törvénynovella előkészítésénél a hadügyminiszter ezzel a régi kívánságával állott elő, őt ugy a magyar, mint az osztrák minisztertanács a limine határozottan visszautasította márczius 10-én. kedden. 41 követelésével együtt. Azóta nem is emelték sem a hadi összes létszámot, sem pedig az ujonczjutalékot, még akkor sem, mikor a határőrvidék be lett kebelezve, illetőleg polgárosítva. Mindössze annyi történt, hogy az időközi népszámlálás adatai alapján kiszámították újra Magyarországnak az ujonczjutalékát és ehhez képest némileg emelték Magyarország ujonczjutalékát; de a 800.000 főnyi maximális számot ekkor is megtartották. (Ugy van! a szélsőhaloldalon.) Nem is emelték ezt a számot, sőt az történt, hogy a mikor a közvélemény és egyesek az osztrák és a magyar parlamentben felhozták a 800.000 főnyi hadilétszám esetleges leszállítását, a hadügyminiszter csak azért könyörgött, hogy a 800.000 főnyi hadilétszámot ne szállítsák le, arra hMatkozva, hogy a többi nagy államok még szaporítják hadseregüket. Azt mondotta, hogy a hadsereg létszámának leszállítása ilyen körülmények között a politikai önállóságról való lemondással lenne egyjelentőségü. Erre nézve ismét felolvasok egy pontot az előbb jelzett emlékiratból (olvassa): »So würde eine Herabminderung der Kriegsstärke des gemeinsamen Heeres einem Verzichte auf politische Selbständigkeit gleich zu achten sein«, azaz magyarul: mert ilyen körülmények között a hadsereg hadilétszámának leszállítása egyenlő lenne a politikai önállóságról való lemondással. Nem emelték tehát a hadilétszámnak maximumát, de még csak kérni sem merték, sem a hadügyminiszter, sem pedig a katonai körök, sem a hadilétszám maximumának felemelését, sem pedig a törvény által fixirozásának elejtését. A 800.000 főnyi hadilétszám állandóan meg lett tartva. Jöttek azonban jobb idők. Bekövetkezett az a szerencsés idő, a mikor 1884-ben a jelenlegi honvédelmi miniszter ur foglalta el a miniszteri széket. Ettől az időtől fogva azonnal elkezdték ezt a kérdést is bolygatni. A miniszter ur alig volt még két esztendős miniszter, a mikor egy hadi tanácskozmányra felrándult Bécsbe, a mit az elődje nem igen szokott tenni, a mely eljárás törvényeinkkel nem is nagyon egyezik össze. Azon a katonai tanácskozmányon mindenféle nagy követelésekkel kezdettek előállani. Az ujonczjutalék felemelését, a póttartaléknak is nagymérvű emelését, a magyar honvédség létszámának korlátozását és a felesleges ujonczoknak a közös hadsereg részére való elkobzását és más ezekhez hasonlót követeltek. Ennek a katonai tanácskozásnak szülöttje lett a népfelkelésről szóló, 1886-ban meghozott törvény is, a mely, a mint tudjuk, ujabb nagy terheket rakott a nemzetre, a 42-ik évnek végéig kitolván a hadkötelezettséget, a melynek legsúlyosabb rendelkezése az, hogy a népfelkelésnek első osztályát háborús időben szükség esetén a rendes hadsereg kiegészítésére is fel lehet használni. Ez szöget ütött még a kormánypárton is sokaknak fejébe, tartottak az ujonczKÉPVH. NAPLÓ. 1901 1906. XIII, KÖTET. 6