Képviselőházi napló, 1901. XIII. kötet • 1903. márczius 9–márczius 26.

Ülésnapok - 1901-233

288 255. országos ülés 1903 márczius 20-án, pénteken. magunknak azt a szívességet, hogy mindig a magunk kárán tanulunk. 1866-ban pl. egész traineket fogtak el az élelemszállitó szekerekből. Miért? Azért, mert az országúton nem tudtak hirtelen megfordulni s egy vesztett háború kellett hozzá, hogy rájöjjenek, hogy csináljanak hátul a szekéren helyet a tengelyen a rúdnak, hogyha szorítanak bennünket, hát megfordulhassunk, beteszszük a rudat, és álló, hajtsunk visszafelé! De akkor elfogták az egészet. Pap Zoltán: Pedig jó lesz berendezkedni a Rückwärtsconcentrirungra! Uray Imre: Azután igaza volt Szluha István t. barátomnak, midőn azt mondta, hogy a magyar nemzetnek nemcsak azért kell a hadsereg, hogy arra támaszkodhassak, és nyugodtan élhessen, hogy az meg fogja védelmezni minden külellenség ellen, de nekünk Magyarországon a nemzetiségekkel szemben pláne azért volna szükséges egy magyar hadsereg, hogy segítséget nyújtson nekünk annak a nagy nemzeti eszmének megvalósításában, hogy a nemzetiségek, a mennyire lehet, a magyar nyelvet megtanulják. Nem azt értem ez alatt, hogy magyarrá tegyük, de legalább a magyarosítást, a magyar nyelv elsajátítását tenné könnyebbé, mert még ebben a tekintetben is sokkal rosszabbul állunk, mint azelőtt. Mert azelőtt, 1892 előtt pl. a magyar ezredeknél és huszároknál az a közkatona, ha jelentkezett az ezredesnél, vagy a kapitányánál, elmondta magyarul: »Ezredes ur, vagy kapitány ur, jelentem alássan, ez meg ez a baj.« Most azt mondja: Herr Rittmeister. melde gehorsamst, kilyukadt a csizmám talpa, kérek egy talpat. Mi szükség van akkor a Herr Rittmeister, melde gehorsamstra, hát nem mondhatja azt, hogy ezredes ur, vagy kapitány ur, elszakadt a hakkancsom. Rákosi Viktor: Ez a hadsereg egysége! Uray Imre: És ebben az országban, a hol annyi nehézséggel, annyi küzdelemmel jár a magyarságot megillető jogot meg nem szerezni, nem megvédelmezni, kik germanizálnak itt legjobban? Épen az osztrák tisztek. Én épen a múlt héten találkoztam három huszárezredessel. Három nap egymásután órákig ebédelt és beszélgetett az adjutánsával, de soha egy árva magyar szót az az ezredes ki nem ejtett; mindig németül beszélgetett; pedig tudom, hogy az a kapitány magyar ember volt. De hisz nem tűrik és maga a trónörökös is megtiltotta Kőszegen, hogy az ő huszárezredében a tisztek magyarul beszéljenek. Rákosi Viktor: 16 huszárezredes van és csak egy magyar ember van köztük! Uray Imre: Itt vannak azután Magyarországon ezek az u. n. került mágnások, a kik házasság utján jutnak ide, ezek a lézengő armer Ritterek, lovagok. Ezek, nem elég hogy elvisznek egy magyar lányt és azt germanizálják, még ráadásul az uradalmukat is germanizálják ; könyveiket nem magyarul vezetik, hanem németül. Tessék megnézni Budapesten a német bolti feliratokat; tessék megnézni, hogy a könyvvezetés legnagyobb része nem német-e. Velem történt most a nyáron — nem akarom a nevét felhozni, de megbotránkoztam rajta, — hogy egy állomáshoz érve egy magyar mágnás családot találtam, a melynek tagjai egy óra alatt egy magyar szót egymással nem váltottak és a legfiatalabb tagja gigerli-bakancsban, piros gallérral odasasirozott a portáshoz és kért egy, »Neue Freie Presse«-t. Ez történt Erdélyben; abban az ErdélybeD, a hol becsületbeli kötelessége volna minden magyar embernek, ha semmi másból nem, de saját faji szempontjából, a magyarságnak propagandát csinálni. (Zajos helyeslés a szélsobalóldálon.) T. ház! A napokban Bolgár Ferencz t. képviselőtársam körülbelül azt mondta, — nem emlékszem rá tisztán, de az értelme ez volt, — hogy az a párt is, a túloldal, igyekszik azon, hogy azok az aspirácziók és azok az igények, a miket mi hangoztatunk és a nemzet akar, csendesen, lassan megvalósuljanak. Hát én nem látok 36 esztendő alatt egy lépést sem arra, hogy megvalósulna valami belőlük. Visszafelé fejlődést látok, de hogy előremennénk, azt nem. Mi csak egyben haladunk előre: a könnyelműségben, az adósságcsinálásban, meg a jogok lemondásában. (Ugy van ! TJgy van! a szélsőhaloldalon.) Azt mondta Bolgár Ferencz t. képviselőtársam, — nem akarok most a közös hadseregről többet szólani — a mi specziális dolgunkra, a honvédségre, hogy ha jól viseljük magunkat, talán megvalósulhat az is, hogy a honvédséget ágyukkal is elláthatjuk. Mikor 1867-ben Andrássy látta, hogy becsaptak bennünket, akkor, hogy valami mézes madzagot húzzon el a nemzetnek az orra alatt, felállította a honvédséget. Ez — nem is tudom, hogy mit mondjak, — valami rakodóhely, az bizonyos, mert az osztrák a maga hasznavehetetlen tisztjeit mind ide rakja le, egyrészről azért, hogy ezek se tudjanak felfelé menni, másodszor pedig azért, hogy a közszellemét a honvédségnek, ha van, megrontsák. (Ugy van! Ugy van! a szdsöbaloldalon.) De nincs is arra szükség, hogy a honvédséget ágyukkal lássuk el. A múltkor már beszéltem arról, hogy ez felesleges dolog. A mi honvédségünket vegyük ki abból a hadseregből, a melybe beolvasztották, és meg méltóztatnak látni, hogy feleslegessé válnak az ágyuk, az ütegek, a mik az osztrák hadseregnél ott maradnak. Miért? Mert az ágyuk már ugy vannak beszerezve, hogy a honvédséget megillető ágyuütegek is ott vannak a közösöknél. Nessi Pál: Tele vannak az arzenálok! Uray Imre: Csak méltóztassék az ágyukat a honvédséggel együtt haza hozni, készen van a hadsereg. Az ágyukat nem azért nem adják ide, mert nincsenek, — kifizettük az árukat régen — hanem azért nem adják, mert az a bizalmam az ősi erényben, (Igaz! Ugy van! a szélsöbalolda-