Képviselőházi napló, 1901. XII. kötet • 1903. február 17–márczius 7.
Ülésnapok - 1901-220
352 22Ö. országos ülés Í903 híárcziiis 5-én, csütörtökön, Eötvös Károly képviselőtársam is az imént oly szépen jellemzett, és a meljek a mi hadseregünket különösen nevezetessé teszik. (TJgy van! a szélsőbaloklalon.) 1848—49-ben a mi fiatal honvéd hadseregünkkel szemben, a mely úgyszólván a földből nőtt ki s alig birt kellő előképzéssel és gyakorlattal, az osztrák hires ármádia a rövidebbet volt kénytelen húzni azért, mert honvédeinket a nemzeti lelkesedés hatotta át, mig az osztrák hadsereg olyan volt, a milyennek Mezőssy Béla képviselőtársam egy alkalommal jellemezte, t. i. zsoldos hadsereg. (TJgy van! a szélsőbaloldalon.) Ugyancsak 1859-ben a franczia gloire előtt volt kénytelen ez a hires hadsereg meghátrálni épen azért, mert a nemzeti lelkesedés nem foglalt helyet az ő szellemi életében. 1866-ban pedig a német nemzeti egység iránti eszme részesítette őt olyan elbánásban, a melyet közönséges néven bizony vereségnek szoktak nevezni. (TJgy van! a sz&söbaloldalon.) Kossuth Ferencz: B.ückwertsconcentrirung! Boda Vilmos: T. képviselőház! A katonai hatalomnak túltengése igen számos alkalommal szomorú eredményeket szült, mert nemcsak a nemzetek és népek szabadságát tiporta el a túltengett katonai hatalom, hanem egyúttal királyokat tett le, trónokat forgatott fel s más királyt és császárt tett helyükbe. Hogy ez így van, erre legtöbb példát a történelemből meríthetünk. Nem is akarok a legrégibb időkre, a római korszakra és a pretoriánusok szerepére hMatkozni, hanem engedje meg a t. ház, hogy az ujabb időkből hozzak fel néhány esetet egy megbízható történetíró feljegyzése alapján. (Halljuk! Halljuk!) Vonatkozik ez a janicsároknak szereplésére az ozmán birodalomban. Azt mondja el ezekre vonatkozólag egy történetíró (olvassa): »A törökök kitűnő lovasok és a harczban vitéz katonák, elhagyván hazájukat, egyes csapatokban már korán szolgálatába léptek a ghaznavidafejedelmeknek és kalifáknak, kiknél magukat eszélyességük és bátorságuk által csakhamar megkedveltették és lassankint oly hatalommá nőtték ki magukat az uralkodók környezetében, hogy azokat, miként egykor a pretoriánusok, letették és megválasztották, a mint érdekük kívánta.* Ugyanezekre vonatkozólag az a történetíró egy másik helyen következőket irja (olvassa): »Mohamed halálának híre nem maradhatott sokáig titokban, mint az érdekeltek óhajtották, s a janicsárok, kik előtt a nagyvezér amúgy sem volt kedvelt egyéniség, s kik azonfelül tudták, hogy Mirsáni pasa Dzsemet kívánja a trónra emelni, nagy zajjal a meghalt szultán idősb fiát, Bajazidet kiáltották ki a megürült trón örökösének. I. Bajazid kormányzását gyengeséggel kezdé s ezáltal minden későbbi tetteire reá nyomta a tehetetlenség bélyegét, mert a helyett, hogy a fellázadt tömeget erélyes és szilárd elhatározása, és ha kell, bölcs mérséklete által igyekezett volna lefegyverezni, annak minden jogtalan követelését nemcsak megadta, hanem az elkövetett gyilkosságért és rablásért minden büntetést elengedett. Nem csoda, ha a már amúgy is nagyon elhatalmasodott pretoriánusi had ezentúl politikai tényezőként fog jelentkezni az ozmánok történelmében, a melylyel ugy a gyenge, mint erős uralkodóknak egyaránt számolni kellend.« Harmadik szereplése a janicsár-hadnak már a mi történelmünket is közelebbről érdekli, és erre vonatkozólag a következő rövid feljegyzés foglaltatik ugyanazon történetíró munkájában. (Olvassa): »A magyar királyok régi fővárosa, t. i. Buda, nem volt oly állapotban 1528-ban, Szulejman hadjárata alkalmával, hogy ily erőnek ellentállni tudott volna s Ferdinánd hadvezérei, Taubinger János és Beszerer Kristóf, az első rohamok szerencsés visszaverése után, nyomatva az ellenség óriási többségétől, de kMált nagyszámú ostromágyui pusztító hatása alatt már szeptember 8 án szabad elvonulás ígérete mellett a szultán kezébe adták a várat. De a bősz vérszomjas janicsárok kevésre becsülték uruk adott szavát, mert a szerencsétlen őrséget két nappal a vár átadása után, midőn épen a várból kMonulandó volt, egytől egyig legyilkolták.« Ugyancsak még egy rövid idézetet kívánok felolvasni, mely az orosz birodalom történetére vonatkozik. Ez tárgyalja azt a forradalmat, a mely Oroszországban oly véres harczokra vezetett, és a melyre vonatkozólag szintén azon történetíró munkájában a következő feljegyzések vannak (olvassa) : »Igy nőtt nagyra a forradalom, tilalom, megszorítás, büntetés és megfélemlítés daczára s már 1825 elején minden elő volt készítve a kitörésre. Az orosz és lengyel forradalmi párt teljes összhangzásban látszott lenni a teendők és czél iránt. Jablonovsky és Pestal Kiewben találkozott Wolkonsky Szergej herczeggel, ki parancsnokló tábornok volt, ennek házában volt Swikowski ezredes, a Szeratowezred parancsnoka, azon tiltott utasítást kapta, hogy helyezze magát összeköttetésbe a varsói titkos hazafias egyesülettel, Beiturow Ejumir pedig arra vállalkozott, hogy a szlávok egyesületét nyerje meg a forradalom czéljainak.« »Ilyen körülmények között az összes összeesküvők mind szilárdabb talajt érezvén lábuk alatt, határozottabb és erősebb öntudattal szállottak síkra űzéljaik érdekében. Pestal ezredes hadsegéde és bizalmasa volt gróf Widgenstein parancsnokló tábornoknak, a lengyel Jusnowski főintendáns, két tettleges állományú tábornok, továbbá hat ezredes és számos más főtiszt pedig bizalmas és meghitt barátja volt, kik felett minden pillanatban rendelkezett. Arról volt szó, hogy lázittassék fel az egész hadtest, azután béreltessenek gyilkosok, kik a Tayanowban időző császárt megöljék. Az utóbbira Murawiew Artemon huszárezredes és sógora, gróf Krankrin vállalkozott.*
