Képviselőházi napló, 1901. XI. kötet • 1903. január 24–február 16.

Ülésnapok - 1901-206

398 206. országos ülés 1903 február ík-én, szombaton. hallunk a kormánypárt részéről, annál közelebbnek látom azt az időt, midőn nemcsak a mi pártunk, de az egész nemzet be fogja látni, hogy az 1867-iki kiegyezés és annak pártolói mily keserves helyzetbe sodorják a hazát. (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélsobaloldalon.) A mig szép szóval, édes hízelgéssel, nyájas czirógatással bántak a magyar nemzettel, addig a veszedelem csak fokozódott, mert ősi természete szerint, ha a magyarral bánni tudnak, az ingét is odaadja, és jóhiszeműsége ráviszi mindenkor, hogy másról is a jóhiszeműséget feltételezi. De a mikor aztán parancsszóval zordonan követelnek tőle valamit, a mihez neki joga van, feltámad benne az ősi természete és jussát nem hagyja. Ezért örülök neki, hogyha bizonyos ridegséggel, nyersességgel, kíméletlenséggel utasítják vissza a kormánypárt részéről azokat a nemzeti követelményeket, a melyekről meg vagyunk győződve, hogy nem újonnan kMívandó jogai a nemzetnek, hanem veleszületett jogai, a melyeket elvesztett, a melyeket elalkudtak tőle, de a melyeket visszavívni és megvédeni hazafias kötelességünk és jogunk. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon-) Csak hadd feszítsék hát a húrt, annál hamarabb elpattan. Mária Terézia a maga sima modorával levette lábáról a magyar nemességet. Nemesi udvarházaiból kicsalogatta, Bécsbe csábította, elnémetesitette a nemeseket. A mikor azonban II. József császár egyenes őszinteséggel megtámadta a magyarnak a nemzetiségét, ezzel épen az ellenkezőjét érte el annak, a mit el akart érni, mert azzal visszakergette a magyar nemességet a haza határai közé, összegyűjtötte őket az alkotmányos tanácskozás termeibe, a haza alkotmányának védelmére, és a mikor németté akarta tenni őket, épen akkor változtatta vissza őket magyarokká. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Ha nem tudnám, hogy a kormánynak épen nem ez volt szándéka, még meg is köszönném, hogy a benyújtott javaslattal oly éles világításba helyezte a két párt közötti különbséget, mert ha a javaslatban rejlő veszedelmet felismerjük, és felismeri a közvélemény, akkor felriad, akkor a nemzeti jogainak védelmére fog csoportosulni. Nagyon sokan vannak az országban, a kik a mi elveinket helyeslik, de kishitüen azt szokták mondani, hogy félreállnak a küzdelemből, mert hosszú évtizedek tapasztalásai arra tanították őket, hogy a közjogi ellenzék küzdelme eredménytelen, meddő és keserves. Az ily kishitüeknek az ilyen válságos pillanatokban azt kell nieggondolniok, hogy mit nem merne Bécsnek felajánlani és odaajándékozni a kormánypárt, ha mi folytonosan ébren, résen nem állnánk a nemzet jogai védelmében és meg nem konditanók a vészharangot, fel nem ébresztenők az aluszékony közvéleményt. Az ilyeneknek nem szabad elyoűulniok a veszedelem, a küzdelem elől, hanem helyt kell állaniok a felismerj igazság mellett és segítségünkre kelljönniök. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Nagy elvek, fontos érdekek, szent jogok küzdelme folyik a képviselőházban. Az egész nemzet éber figyelemmel kiséri a küzdelem esélyeit. Valóságos tetemrehívás ez a nemzet ítélőszéke előtt, a melynél hallgatni bün, bujkálni gyávaság. És mikor majd eljön az a pillanat, a mikor helyt kell állnia minden képviselőnek szavazatával a maga meggyőződése mellett, a mikor szint kell vallani mindenkinek és talán nagyon sokan szeretnének kisurranni az ajtón, bár elmondaná valaki a költőnek komor szavait : »Lélek ez ajtón se be, se ki«. Most szint kell vallani mindenkinek, mert a közvélemény előtt ebben a kérdésben a választáskor igenis ígéretet adott a képviselő, kötelező ígéretet, a melyet be kell váltania. (Helyeslés a szélsobaloldalon.) Ezt követeli a kötelességérzet, ezt parancsolja a becsület. Hadd álljon hát majd elő az a kormánypárti, a ki a választáskor közönsége előtt azt vallotta, hogy ez a nemzet több terhet már el nem bír és hogy ő nagyobb terheket már meg nem fog szavazni, hadd lássuk, hogy a mit a választók ezrei előtt nyíltan mondott Isten szabad ege alatt, itt a képviselőházban meri-e azt megtagadni szavazatával. Hadd lássuk, hogy a kinek választókerülete már kijelentette akaratát, hogy több terhet megszavazni nem kMan, meri-e az ő nevében szavazó képviselő azt itt megtagadni és a választók akaratát kijátszani? Igaz ugyan, hogy nincs már a képviselők számára utasítás, de csak azért nincs, mert a nemzet abból a feltevésből indult ki, hogy van és lesz szótartäs, elvhűség és őszinteség a képviselőben, és addig, mig a képviselő, a ki a választók előtt önként adott programmja alapján kéri választóitól a bizalmat, a szótartás kötelessége alapján áll, nincs is szükség utasításra; de mikor a tulajdon ÍgéreteMel, tulajdon kerületének akaratával kerül ellenkezésbe, akkor szüksége van nem írásos utasításra, hanem a lelkiismeretnek, a polgári kötelesség érzetének szavában rejlő utasításra. Ez nem pártfegyelem kérdése, és hiába is igyekeznek ezt pártfegyelem szempontjából kicsinynyé és mellőzhetővé tenni; ez a nemzet létérdekének, a képviselő politikai becsületének és felelőségének a kérdése. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Kíváncsian várja az egész nemzet, mit fog szólni a javaslathoz a volt' nemzeti párt mindegyik tagja. Mert hiszen a volt nemzeti párt elveinek fentartása mellett olvadt be a kormánypártba, és a kormánypártban azzal a tudattal fogadták, hogy a nemzeti párt elvei fentartása mellett akar bevonulni. Most már joga van a közvéleménynek kérdezni, hogy az elvek fentartásának mi lesz a következése (Igaz ! Ugy van! a szélsobaloldalon.) az első előfordult kérdés alkalmából. Ezen elvek között ugyanis éveken, át hangoztatták, hogy a nemzet több terhet