Képviselőházi napló, 1901. XI. kötet • 1903. január 24–február 16.

Ülésnapok - 1901-205

384 205. országos ülés 1903 február 13-án, pénteken. vonatkozólag az intézkedést máskép értették volna, mint a hogy a kívánságaikban szövegezték. E szerint pedig csak oly álló hadsereg szervezését engedték meg, a mely a magyar közjognak, nem pedig a tényleges állapotnak megfelelő. Máskülönben ekkor meg, a mint utóbb ki fogom mutatni, a magyar hadsereg ténylegesen sem szűnt meg magyarnak lenni. Ennek magyar jellege nem egyszer kidomborodik a tényleges viszonyokban. Nem is azért hoztam fel ezt, mintha a magyar hadsereget már nem létezőnek tekinteném, hanem hogy kimutassam, hogy a mennyire téves a törvényből magyarázni azt, hogy Magyarországnak magyar nemzeti hadseregre joga nem volt, ép annyira téves ezt a tényleges állapot elfogadására vezetni. Ha ugyanis az 1715. VIII. t.-cz.-ben foglalt felhatalmazás által jutottak a fejedelmek az állandó hadsereg tartásának jogához, ugy e jogot csak a felhatalmazás korlátain belül gyakorolhatták. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Ha tehát, a mint ezt Beksics Gusztáv t. képviselőtársam is előbb idézett szavaiban állítja, maga a tényleges hadsereg nem felel meg a felhatalmazásnak, tehát nem felel meg a felhatalmazó akaratának, nem a felhatalmazás korlátain belül jőve létre, nem is felhatalmazás alapján jött létre, hanem létre jött az önkény alapján, (Igaz! Ugy van! a halén a szélsöbaloldalon.) mely önkény törvényessé soha sem válhatott. Es hogy nem vált, ez kitűnik abból, hogy valahányszor a magyar rendek megnyilatkoztak, mindannyiszor a magyar nemzeti jogok védelmére emeltek szót, miáltal a most elmondottak után egyáltalában nem vádolhatók azzal, hogy, a mit már egyszer a királynak, a fejedelemnek adtak, azt akarták lassankint visszavenni. Ez a vád őket legkevésbbé sem illetheti, mert csak a magyar nemzet alkotmányos jogait akarták biztosítani és nem ők a hibásak, hogy ma, a mai kor világításában az ő cselekményük máskép jut kifejezésre. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Láttuk, t. ház, hogy eddig a nemzet a magyar hadsereghez való jogáról törvényben le nem mondott és ezt tényleg senki másra, s igy a fejedelemre sem ruházta át. Ennek megállapítására azért volt szükség, hogy kitűnjék a honvédelmi miniszter ur azon kijelentésének értéke, mely szerint a magyar hadseregről azért nem érdemes szólni, mert ez sem a pragmatika sankezióbán, sem az 1867-iki kiegyezésben nincs meg. E kijelentésnek ugyanis jogilag — mert hisz most erről beszélünk — csak akkor volna értelme, ha a magyar nemzet vagy eredetileg nem birt volna az önálló hadsereg jogával, vagy korábban lemondott volna erről a jogról. Az elsőt, azt hiszem, senki sem állíthatja, a másodiknak tarthatatlanságát pedig épen az 1715: VIII. törvényczikkből sikerült bebizonyítanom. Csak e lemondás után lehetne ugyanis az mondható, hogy kellett valaminek lenni akár a pragmatika szankezióban, akár az 1867-iki kiegyezésben, mert csak a jognak meg-, illetve visszaszerzése czéljából kellett volna a nemzetnek nyilatkoznia arról, hogy e jogokat meg akarja tartani, illetve vissza akarja szerezni. Ha tehát a pragmatika szankezióban semmi sincs a magyar hadseregről, ez nem azt jelenti, hogy a nemzetnek nincs joga hozzá, hanem azt, hogy a nemzetnek joga tovább is fennáll, a nemzet ezen jogáról le nem mondott. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) De lássuk a pragmatika szankeziót, a mely Deák Ferencz szerint Magyarország és az uralkodóház közti szerződés és nem az örökös tartományok és Magyarország között kötött szerződés, a melyben Magyarország az örökösödésről szerződött és nem valami szorosabb közjogi kapcsolatról. E szerződésbe akarják belemagyarázni a mai rendszer hMei a kölcsönös védelmet, a melyből azután szükségszerű következetességgel folyna a közös védelem, melynek pedig eszköze nem lehetne más, mint a közös hadsereg. Az okoskodásnak mindjárt az alapja hibás s igy hibásnak kell lenni az ebből vont következtetésnek is. Nincs egyetlen szó sem a pragmatika szankezióban, melyből az lehetne kimagyarázható, hogy Magyarország akár kifejezetten, akár a létrejött szerződés szükségszerű folyományakép kölcsönös védelmi kötelezettséget vállalt volna Ausztria javára. E szerződós szerint ugyanis Magyarország és az örökös tartományok közt nem jött létre más kapocs, mint az uralkodócsaládnak az egysége. A törvény előszavában felvett azon kijelentés ugyanis, hogy a Felség a külső erő elleni védelmet a szomszéd örökös országok, tartományokkal való egyesítés által kívánja biztosítani, a törvénybe fel nem vétetett. Ez a királyi propoziczióban volt, a mely a régi törvények szerkesztésénél fel lett véve, de mert, az előszóban benn volt, és mert a királyi propoziczióban benn van és ennek daczára nincsen benne a törvényben, ebből az is kétségtelen, hogy a rendek tudva és akarva hagyták ki a törvény szövegéből, tehát azt, a mi a propoziczióban volt, a törvénybe felvenni nem akarták. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Nincs ugyanis sehol kimondva, hogy Magyarország az örökös tartományokkal elválaszthatatlanul, vagy közösen kormányozandó, hanem ép ellenkezőleg, ebben a törvényben az vau kimondva, hogy Magyarország saját törvényei, és nem az örökös tartományok módja, szokásai és törvényei szerint kormányozandó. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Szóval, nincs benne a törvényben az egyesítés és közös védelem, a mit a király akart, de nem akartak a rendek, de benne van az országnak teljes, minden téren, minden kormányzati ágban, tehát a hadseregre vonatkozólag is teljes önállósága, teljes függetlensége, a mit