Képviselőházi napló, 1901. XI. kötet • 1903. január 24–február 16.

Ülésnapok - 1901-195

140 195. országos ülés 1902 január 31-én, szombaton. baloldalon.) kiterjed ez nemzeti kultúránkra is, mert nem közönyös dolog az, hogy milyen szel­lemben neveltetnek katonáink; de kiterjed főleg gazdasági és megélhetési viszonyainkra, és ezt nem lehet elég komolyan mérlegelni akkor, a mikor az ujonczlétszám felemeléséről van szó. Ilyenkor a legegyszerűbb, de természetes eszével gondolkodni tudó magyar parasztnak is felötlik agyában az a gondolat, hogy vájjon azokért a nagy áldozatokért, a melyeket pénzben és vér­ben ad az államnak, micsoda viszontszolgálmányt kaphat? És a midőn elnéz verejtékes munkáján, mindinkább fogyatkozó keresményén, szűkölködő családján, növekedő fiain és eszébe jut, hogy ezeket is épen akkor viszik el, a midőn azokra a legnagyobb szüksége volna: ne csodáljátok, ha elkeseredik és benn a hazában nem találva gyámolitó kezet, a mely felemelje, kMándorol oda, a honnan legalább egy csalóka remény in­teget felé. (Élénk tetszés a bal- és a szélsőbal­oldalon.) Ehhez a képhez, a mely bár sötét, de nem mondhatja senki, hogy nem az igazság tollával és szineMel van megrajzolva, nagyban hasonlít a mi szegény hazánk: Visszaesés, pangás az ipar, a kereskedelem, a mezőgazdaság, az állattenyész­tés terén, a minek következménye a közép- és kisebb birtokosok eladósodása, a nagyobbaknak tönkrejutása, a szegény nép keresetforrásainak bedugulása és a napról-napra növekedő terhek mellett az élelmi czikkek megdrágulása. (Ugy van! Ugy van ! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Ezek azok az árnyékvonalak, a melyek Ma­gyarország szocziális képét megrajzolják, (TJgy van! TJgy van! a szélsöhaloldalon.) és a me­lyek fenyegetőleg emelik fel kezeiket azon tel­hetetlen Moloch-bálvány előtt, a melyet szelid néven nagyhatalmi állásnak neveznek, és a me­lyet a katonai szupremáczia éltet és táplál. De ezzel szemben hiába int, hiába fenyeget akárki: a vérMó szörnyeteg mindig ujabb és ujabb ál­dozatokat követel tőlünk; el akarja nyelni, el akarja rabolni tőlünk ipari, gazdászati munkás­ságunk főbb eszközeit, az emberi munkáskezet. (Ugy van! TJgy van! a szélsöbaMdalon.) Bi­zonyára elszomorító tény honfiaink kMándorlása, de nem kevésbbé elszomorító az a törekvés, a mely gazdasági nyomasztó viszonyainkat azzal is meg akarja nehezíteni, hogy nagyobb és na­gyobb ujonczlétszámot követel. Elszomorító ez a jelenben, de elszomorító a jövőt tekintve is, s méltán kérdhetjük mi is azzal a fent említett szegény emberrel, hogy a nagy áldozatokért, me­lyeket hozunk, micsoda ellenszolgálmányokat ka­punk? Hát én megmondom. Kapunk nagyha­talmi állást, a mely hasonlít a délibábhoz, a mely sokszor felemeli a büszke városoknak czifra tornyait és palotáit, és azután eltűnik szemünk elől: sem város, sem palota, sem torony. Hát ilyek tüneményszerű valami a mi nagyhatalmi állásunk. Kapunk továbbá fekete-sárga zászlót kétfejű sassal, fekete-sárga kardbojtot és zsinórt, német vezényszót, és mindezek fölébe durva bá­násmódot. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Hát ez messze áll, t. ház, attól a sokat emlegetett dualizmustól és paritástól, és még messzebb áll attól, a mit mi sürgetünk, a mit mi kívánunk, a mit mi követelünk, hazafias lel­künk egész erélyével: az önálló nemzeti hadse­reg eszméjétől, (Igaz ! Ugy van! a szélsöbalol­dalon.) mely a mi politikai hitczikkelyünk fő­ágazatát képezi, s melynek megvalósításáért kitartással, meggyőződéssel, elvszilárdsággal küz­deni kötelességünknek tartjuk mindenkor, főleg pedig kötelességnek tartjuk akkor, a midőn a mostanihoz hasonló törvényjavaslatok terjesztet­nek a ház elé. (Igaz! Ugy van! a szélsöbalol­dalon.) Mert, habár az 1867-iki kiegyezés barátai és törvényhozói lemondtak volna is Magyarország önállóságáról — a mint sokan lemondani látsza­nak az önálló hadsereg eszméjéről, — a népek milliói nem r mondottak le és nem is fognak le­mondani. Es épen ebben áll a nemzetnek élet­fentartó ereje, hogy hMen őrzi keblében százados múltjának emlékeit, hagyományait, lelkesül azok­nak dicsőségén, s habár mindenét feláldozná is, véren szerzett jogait nem adja oda senkiért és senkinek. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Ennek a magasztos érzelemnek, ennek a magasztos tudatnak akarunk mi megfelelni ak­kor, a mikor a kezünk alatt levő törvény ja vas­latot határozottan visszautasítjuk. Ezen törvény­javaslattal szemben pártunknak jelenlegi kitűnő vezérszónoka ugyancsak pártunk nevében egy határozati javaslatot terjesztett be, a melyhez én lelkem egész meggyőződésével csatlakozom. (Élénk helyeslés a szélsöbaloldalon.) Ennek kijelentésével bevégezhetném beszé­demet; minthogy azonban az 1848-iki törvények­ből egy jotlát sem akarok eltöröltetni, vagy leg­alább agyonhallgatás által érvénytelenségre jut­tatni, a jelen viszonyok között is fentartandónak hiszem az 1848: XXL t.-cz.-nek 1. szakaszát, mely szerint a nemzet színei és az ország czi­mere visszaállitandók eredeti jogaikba. Fentar­tandónak annyMal is inkább, mert ha igaz az, hogy forma dat esse rei, ugy különösen áll ez a színekre nézve. Micsoda bűvös-bájos erő rejlik a nemzeti színben és zászlóban, azt csak az tudja igazán felfogni, a ki a csaták viharában látta a zászlók lobogását (Zajos éljenzés a szélsö­baloldalon.) és a vitéz hadfiaknak csudás-mesés lelkesedését. (Éljenzés a szélsöbaloldalon.) Csak az tudja ezt igazán méltányolni, a ki tud lel­kesedni a multak dicsőségéért és a szebb jövendő reményéért. (Zajos éljenzés a szélsöbaloldalon.) Van szerencsém azért a következő határozati javaslatot beterjeszteni: (Halljuk! Halljuk!) »Utasitja a ház a kormányt, hogy az 1848. évi XXI. t.-cz. 1. §-át, a mely igy szól: A nem­zeti szin és az ország czimere ősi jogaiba vissza­állittatik, mint minden más téren, ugy a katonai téren is érvényre juttatni, elodázhatatlan köte-

Next

/
Oldalképek
Tartalom