Képviselőházi napló, 1901. X. kötet • 1902. deczember 13–1903. január 21.

Ülésnapok - 1901-188

188. országos ülés 1903 január 21-én, szerdán. 383 érvényben levő anyagi jogszabályokat érintetlenül ientartva, az ilyen hagyatékok felosztásánál követendő eljárást rendelettel szabályozzák. T. ház! Azóta több, mint 9 esztendő múlt el, és ez az ügy még mindekkorig szabályozva nincs. (Ugy van! balfelöl.) Én nem keresem az okokat, a melyek miatt ezen ügynek szabályozása késik, ámbár gyanítom, hogy mik azok, és azt gondolom, hogy nem egyebek, mint egy kis — nem akarom konfliktusnak nevezni, hanem talán — nézeteltérés a t. kormány és az erre hMatott egyházi hatóságok közt. Ezen a téren roppant nagy tájékozatlanság uralkodik; (Ugy van! balfelöl.) sem a jogászi körök, sem az ügyvédek, sem a bíróságok nincsenek tájékozva, és épen ezért a bíróságok is egymásnak ellentmondó ítéleteket hoznak (Ugy van! balfelöl.) és ítélnek olyan ügyekben, a melyekben az épen ezen törvény által jogérvényükben fentartott rendeletek értelmében Ítélni nem is illetékesek. (Ugy van! balfelöl,) Ezen kérdéssel foglalkozó tankönyveink csak felületesen, részben hibásan, és igy rosszul, kMonatilag közlik az erre vonatkozó királyi rendeleteket, és a mint az az ilyen dolgokban megtörténni szokott, a régen megkezdett csapáson haladnak az ujabb szerzők is, mert egyikük sem vesz magának annyi fáradságot, hogy a levéltárakat átkutassa, és ezen ügy valódi állásáról s az illető rendeletek mibenlétéről meggyőződést szerezzen. Megnéztem az 1894-iki törvény tárgyalásakor a t. házban lefolyt vitának naplóit s meggyőződtem róla, hogy akkor sem lett ez a kérdés egyik oldalról sem megvilágítva, és én ugy hiszem, hogy ezt a tájékozatlanságot használta fel és használja fel a kir. közalapítványi ügyigazgató, és egymásután kezd és folytat le pereket az egyházi hatóságokkal a szegényeket illető harmadot illetőleg. (Ugy van! Ugy van! balfelöl.) T. ház! Itt ebben a kérdésben csakis a végrendelet hátrahagyása nélkül elhalt alsóbbrendű katholikus papság hagyatékának tárgyalásáról és voltaképen csak a szegényharmadról van szó, de nincsen szó azokról a főpapokról és nem-főpapokról, a kik a Kollonics-féle egyezmény értelmében szabad végrendelkezési joggal nem birnak, mert azoknak végrendelkezése szabályozva van. (Halljuk! Halljuk!) Miként szerencsém volt említeni, a végrendelet nélkül elhalt katholikus alsóbbrendű papoknak hagyatéka három részre osztatik. Az egyik részt kapják a rokonok, a másik részt kapja az egyház és a harmadik részt kapják a szegények. Már most a szegényeknek ez a harmada az az Erisz almája, a mely miatt folytonosan, különösen — miként szerencsém lesz később kimutatni, — 1880 óta tart a veszekedés az egyházi hatóságok és a közalapítványi ügyigazgató között. Midőn az egyházi hatóságok azt akarják, hogy ez a királyi rendeletek értelmében elintéztessék, akkor a kir. közalapítványi ügyigazgató II. József császárnak egy, szerintem érvénytelen és érvényen kívül helyezett rendeletére hMatkozik, (Ugy van! Ugy van! bal felöl.) ezt a rendeletet be szokta nyújtani minden egyes tárgyalásnál keresetéhez a bíróságok elé, és sajnos, a bíróságok igen sok esetben minden védekezés ellenére és daczára igazat adtak neki. A római katholikus papság régente teljesen szabad végrendelkezési jogot gyakorolt. Később azonban azt vették észre, hogy az általuk szolgált egyházi czélok támogatása szempontjából illő volna, hogy az ily egyházi hagyatékokból bizonyos rész egyházi czélokra levonassék, és igy gróf Esterházy Imre, akkori esztergomi érsek, s az ország prímása egy rendeletet bocsátott ki, melyben arra kötelezte a papságot, hogy minden pap köteles vagyonának valami részét az egyházmegyéjében fennálló papnöveldére hagyományozni. A papság ezt az intézkedést jogaira és szabadságára nézve sérelmesnek találta, s midőn a prímás nem volt képes akaratát a papsággal szemben végrehajtani, a legfelsőbb helyre fordult, III. Károly királyhoz, a ki 1733. márczius 17-én egy rendeletet adott ki, a melyben a papságot kötelezte, hogy köteles vagyonának egy bizonyos részét az egyházmegyéjében fennálló papnöveldére hagyományozni. Ez volt az első királyi beleavatkozás ezen ügyekbe. Addig a papság teljesen szabadon és minden korlát nélkül végrendelkezett, legfeljebb csak azon korlát által volt korlátozva, a melyet az egyházi jog az ő szabadságai köré vont. Az 1630-ban megtartott nemzeti zsinat felhatalmazza a püspököket és káptalanokat, hogy a végrendelet nélkül elhalt papoknak vagyonát jámbor czélokra használják fel és fordítsák. De miután abban az időben még minálunk is dívott az u. n. jus spolii, (Halljuk!) a kegyurak és más földesurak jogot formáltak az ily, szerintük gazdátlan papi hagyatékkal szemben, azt egyszerűen a maguk számára lefoglalták. Természetesen ez ÍB tűrhetetlen állapot volt, és épen azért Mária Terézia királynő 1774. augusztus 8-án egy rendeletet bocsátott ki, a melyben kimondotta, mint állandó szabályt, hogy ezentiU érvényben legyen az u. n. canonica dMisio, vagyis, hogy az ily papi hagyaték három részre osztassák, az egyik rész legyen az egyházé, a másik a rokonoké, a harmadik pedig a szegényeké. De jött utána II. József császár. O, miként méltóztatnak tudni, maga felett urat nem ismert és minden dologban, különösen az egyházi ügyekben a legapróbb részletekig beleavatkozott, ugy, hogy a porosz király őt Brúder Sakristánnak nevezte el egy alkalommal. Ezen ügyben elismerem, humánus szempontokból indíttatva, egészen uj rendeletet adott ki. Ezt a rendeletet kiterjesztette Erdélyre is, a hol pedig az Approbatae Constitutiones lévén érvényben, a rendelet nagy ellenkezésre és visszahatásra talált. 1788-ban április 7-én oly rendeletet adott ki, hogy ez a szegényharmad akkor, midőn ez az 500 forintot meghaladja, az úgynevezett or-