Képviselőházi napló, 1901. X. kötet • 1902. deczember 13–1903. január 21.

Ülésnapok - 1901-185

185. országos ülés 1903 január 17-én, szombaton. 329 hanem a magyar czukortermelés mezőgazdasági érdekeinek istápolására. Ez a két példa bizonyos értékkel mégis csak bír. Ámde azért nem utasítjuk el a czukoradó leszállításának gondolatát sem. A czukoradó leszállítása gondolatának, hogy kereskedői nyelven szóljak, mintegy kontót nyitottunk a törvényhozásban, meit végre is tény, hogy a fogyasztóra nézve mégsem mindegy, vájjon bizonyos összeget neki juttatunk e vagy pedig a répatermelő gazdának. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) A teljesség kedveért azonban fel kell említenem, hogy az a felfogás, a melyet itt jelezni bátor voltam, nem volt idegen a külföldi törvényhozások elhatározásától sem. Két igen gazdag ország, Francziaország és Németország, igaz, hogy leszállították, a konvenczió következtében a czukoradót. Ámde viszont a németalföldi törvényhozás, egyszerű utalással az államháztartás érdekére, a leszállítást elutasította. Olaszország is — pedig tudvalevő, hogy Olaszország ez idő szerint, államháztartási viszonyait tekintve, egyike az irigylésre legméltóbb államoknak — a maga czukoradóját, a mely csaknem kétszer akkora, mint a mienk, érintetlenül fentartja. Ezeket csak annak bizonyságául hozom fel, hogy más országok példájával ép ugy lehet az adó leszállítása mellett, mint érintetlen fentartása mellett érvelni. De bárhogyan ítéljük meg ezt az elvi kérdést, a mely előreláthatóan a most meginduló vita során még foglalkoztatni fogja a házat, bizonyos az, hogy az előttünk lévő törvényjavaslat értelmében az államkincstár tetemesen nyerni fog. A fogyasztó közönség nem nyer annyit, mint a mennyi véleményem szerint is megilletné, de mégis tetemesen fog nyerni. Ezzel a két tényezővel tehát, mMel az ő helyzetük csak kedvezőbbre válik, egyel őre foglalkoznunk nem kell. Annál több okunk van azonban, hogy foglalkozzunk a másik két tényezővel: az iparral és a mezőgazdasággal. A kérdés az, hogy nem abszolúte ugyan, hanem az adott helyzetben sikerült-e és mennyiben sikerült a mi érdekünkben is érvényesíteni azokat az elveket és megállapodásokat, a melyeket a brüsszeli egyezmény minden állam védelmére stipulált? Mert igaz, hogy a brüsszeli egyezmény szinte durva kíméletlenséggel nyúlt bele az egyes államok önrendelkezési jogába; de másrészt nem tagadható az sem, hogy több helyes és egészséges princzipiurnot is állított fel. Ezeknek az elveknek proklamálásáért a konvenczió elismerést érdemel mindazoknak részéről, kik a világgazdaságban is óhajtják, hogy a romboló és a gyengébbeknek eltiprására törekvő versengések helyébe minél gyakrabban észszerű és lojális megállapodások lépjenek. Ilyen priuczipiuma a brüsszeli egyezménynek az, hogy minden egyes állam a saját fogyasztását a saját termelése számára biztosítsa. Ebből az elvből KÉPvn. NAPLÓ. 1901 —1906. x, KÖTET. kifolyólag jött létre az osztrák és a magyar kormány között a czukortermelés kontingentálására vonatkozó megállapodás, a melynek érdeme egyszerűen az, hogy a közös fogyasztási terület fentartása mellett is az osztrák fogyasztás az osztrák termelés számára, ellenben a magyar fogyasztás a magyar termelés számára biztosíttatik. A kontingens uj rendezését én vívmánynak nem mondom. Mert vívmányt legfeljebb egy irányban foglal magában — de ez aztán Ausztriának is ép olyan vívmánya, mint nekünk — hogy t. i. legalább ezen az egy téren az ellentéteknek és az összeütközéseknek lehetőségét csaknem teljesen kiküszöböli. Kossuth Ferencz: Csak most fog kezdődni! Neményi Ambrus előadó: Tisztázni fogja a kontingentálási egyezmény a kölcsönös helyzetet ugy, hogy egyik félnek sem lehet a másikkal szemben rekrimináczióra oka. Tisztázni fogja kielégítőbb és praktikusabb módon, mint a hogyan a szesznél történt. Csakis ennyi a javaslat érdeme, de ezt az érdemét épen nem kell kicsinyleni. Lesz ezen a téren még számos tenni való. Ugy sejtem, hogy ezek nem az utolsó czukorjavaslatok, a melyekkel foglalkozunk, hanem bogy ennek a kérdésnek végleges rendezése talán még többször fogja ezt a képviselőházat foglalkoztatni. Nem az én feladatom, hogy ezeket az eshetőségeket most fejtegessem. Nem az én feladatom kitérni arra, miképen alakul majd ezeknek a czukor-javaslatoknak a sorsa Ausztriában. Azt sem nézem feladatomnak, hogy vizsgáljam, milyen konzekvencziákat kell majdan levonni a brüsszeli egyezménybői arra az esetre, ha Anglia egynémely kolóniájának czukor-iparával szemben, a mely esetleg kMiteli jutalmakkal lesz támogatva, nem követné azt az eljárást, mely az egyezmény valódi értelmének megfelel. Nem azért haladok el ezen utolsó kérdés mellett, mintha idetartozónak nem tekinteném, mert hiszen a kérdés, mondhatni, Európa összes parlamentjeit foglalkoztatta és magában az angol parlamentben több ízben beható és igen élénk vitákra adott alkalmat. Azt azonban nem lelehetne állítani, hogy ezek a viták a kérdést bármely irányban tisztázták volna. Nemkülönben azért, mert ebben a kérdésben a parlamenteknél is bizonyos fokig fontosabb a brüsszeli állandó bizottság, mely abból a czélból lett instituálva, hogy az ily természetű differencziák tekintetében döntsön. Már pedig feltehető, hogy Anglia nem járult volna hozzá a bizottságnak megalkotásához, hogyha nem lett volna szándékában, hogy az állandó bizottság határozatait maga részéről is respektálja. Általában azonban tény, hogy ugy ezen kérdésről, valamint a brüsszeli konfemicziának egyéb hatásáról, ma még senki sem képes végleges ítéletet formálni, mert nem állunk még befejezett szituáczió előtt, melyet 42