Képviselőházi napló, 1901. X. kötet • 1902. deczember 13–1903. január 21.
Ülésnapok - 1901-184
ÍM. országos ülés 1903 január 16-án, pénteken. 319 egy »Körber numero kettó'«, a ki megváltoztatni akarja a »Körber numero egy« által aláirt szerződés feltételeit, (Ügy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) akkor, t. ház, Magyarország még sokáig ép oly ideiglenes állapotban fog lenni, mint a milyenben most van és örökké egy Damokles-kard fog függni Magyarország feje fölött, melynek fonalát az egymás után következő Körberek ollója folyvást fenyegetni fogja. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalonj Konstatálom tehát, hogy adós maradt a t. miniszterelnök ur azzal, hogy megmondja: mi fog történni, hogy ha a bécsi Beichsrathban nem vihető keresztül a most megkötött egyezmény, és hogy meddig szándékozik Magyarország várakozni arra, hogy ez a keresztülvitel Ausztriával megtörténjék. T. ház! A miniszterelnök ur, mint igen nagy fontosságú vívmányt tüntette fel az általános közös vámtarifának némely tételeit; azt mondta, hogy ezen általános közös vámtarifában sikerült kMívnia azt, a mit 1867 óta soha sem vMott ki Magyarország, hogy t. i. a mezőgazdasági vámokat is felemeljék. De, t. ház, ha felemelték a mezőgazdasági vámokat, ugy másrészt hallottuk, hogy felemelték az iparvámokat is. Minthogy azonban a már létező iparvámok elégségesek voltak arra, hogy az osztrák iparnak abszolút monopóliumot biztosítsanak Magyarország fogyasztási piaczán, (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) ennek folytán minden egyes iparvámemelés nem jelent mást, mint indirekt megadóztatását a magyar fogyasztó közönségnek. (Igaz I Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Az igazság az lett volna, hogy az a hiba korrigáltassák ki, a mely az eddigi vámszövetségben 1867 óta létezett, hogy t. i. a magyar agrár produktumok is kellő vámvédelemben részesittessenek, ugy, mint az osztrák ipar részesittetett. Azt értettem volna, hogy agrár vámemelést követeljünk, de azt már nem értem, hogy mi azon jogunk érvényesüléséért, melyet 35 év óta elnyomtak, kénytelenek legyünk oly engedményekkel fizetni, a melyek nem fognak mást jelenteni, mint azt, hogy a magyar fogyasztó közönségre egy uj és nagymérvű rejtett adó lesz kMetve. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ez egy olyan tény, a melyet, hitem szerint, letagadni nem lehet, és megvallom, hogy csodálkozom azon, hogy ezt az igazságot a t. túloldal be nem látja. Ha mi olyan iparvámokat emelünk, a melyek már elég magasak voltak arra, hogy az osztrák ipart megvédelmezzék, ezzel mi nem iparvámvédelmet adunk Ausztriának, hanem magunkat adóztatjuk meg. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalion.) Ennek szerintem az egyszerű józan ész előtt is világosnak kell lenni. De mit teszünk mi, a mikor a vám- és kereskedelmi téren ismét Ausztriához kötözzük magunkat? Azt teszszük, hogy kiadunk a kezünkből minden fegyvert és minden eszközt arra, hogy magunknak a világpiaezon fogyasztási területeket szerezhessünk, mert köztudomású dolog, hogy olyan államokban, melyeknél védvámok vannak érvényben, fogyasztó területeket csak ugy lehet szerezni, ha vámengedményeket adunk cserébe vámengedményekért; Magyarország pedig agrár állam lévén, csak ugy nyithat a maga számára piaezokat a nyersterményt fogyasztó külállamoknál, hogy ha ipari vámengedményeket ad cserébe agrár vámengedményekért. Minthogy pedig Magyarország ipari vámengedményeket nem fog adhatni soha, mig az az ijjaros Ausztria hozzájárulásától függ . . . Széll Kálmán miniszterelnök: Miért nem ? Kossuth Ferencz: . . . mert Ausztria ebben meg fogja gátolni a jövőben, mint meggátolta a múltban. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Széll Kálmán miniszterelnök: Majd meglátjuk ! Kossuth Ferencz: Kérem, előbb befejezem frázisomat, azután felelni fogok erre . . . (Derültség és felkiáltások a jobboldalon: Frázis?) Krasznay Ferencz: Frázis annyi, mint mondat, a gyengébbek kedvéért! Kossuth Ferencz: A ki az én érvelésemben frázist lát, annak az itélőtehetségén csodálkozom, mert én a legegyszerűbb szavakkal mondtam el egyszerű közgazdasági igazságokat és ha néha idegen szót használok, csak azt teszem, a mit mások tesznek, kik nem voltak 44 évig a külföldön. {Elénk helyeslés a szélsöbaloldalon.) Én tehát azt mondom, hogy midőn mi megakadályoztatunk abban, hogy ipari vámengedményeket adjunk a külföldnek, azért, hogy viszont agrár vámengedményeket kaphassunk, ezzel elzáratik előttünk az egész világ minden piacza, mert ma már az egész világon minden állam védvámokkal veszi magát körül, a mely védvámokon csak ugy lehet áthatolni, hogyha olyan szerződést ajánlhatunk, a mely szerződés nekünk specziális beviteli engedményeket biztosit cserében olyan engedményekért, a melyeket mi adunk az iparos államoknak. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldcüon.) így lévén a dolog — és kíváncsi vagyok arra, hogy ezt az igazságot milyen okokkal és érvekkel lehet megczáfolni, — csodálkozom azon, hogy van valaki, a ki ezen elemi közgazdasági igazságokból nem vonja le a tanulságot és abban bizakodik, hogy majd meglátjuk azt, hogy Ausztria megengedi-e nekünk azt, hogy mi iparvámengedményeket adjunk a külföldnek. Hogy ha ennyire nem okultunk a 35 éves tapasztalaton, hogy még ma sem tudjuk bizonyosan, hogy Ausztria nem fogja nekünk megengedni azt, hogy mi az ő iparának ártsunk azáltal, hogy a magyar fogyasztó piaezra beereszszünk más államokból jövő iparczikkeket, akkor le kell mondanunk arról, hogy egyáltalán saját kárunkon valaha okuljunk. Ismétlem állításomat, a mely az, hogy ha