Képviselőházi napló, 1901. X. kötet • 1902. deczember 13–1903. január 21.

Ülésnapok - 1901-183

183. országos ülés 1903 január Ih-én, szerdán. 301 helyeslés.) A pénteki ülés napirendjét tehát ekként állapítom meg. Most pedig áttérünk Szederkényi Nándor képviselő urnak interpellácziójára. (Halljuk! Halljuk!) Szederkényi Nándor: T. képviselőház! Az előrehaladott időre való tekintettel csak igen rövid időre veszem igénybe a t, ház türelmét. (Halljuk! Halljuk!) A hírlapok utczai elárusitása tárgyában kívánok a t. belügyminiszter nrhoz egy interpellácziót intézni. Az 1848-iki törvényhozás kimondja, hogy gondolatát mindenki szabadon közölheti és terjesztheti. Ez egy nagy jog, egy nagy szabadság, a melyet kétségen kMül nemcsak magunknak, de még a jövendőnek is meg kell óvni és biztosítani. Az ujabb időben a zárositásnak különféle módja jött dMatba. A 1848-iki törvényhozás a hírlapok megjelenését feltételekhez kötötte, azonban azok terjesztésére nézve teljes szabadságot hagyott fenn, csupán az úgynevezett házaló, vagy zugkönyv árusokra nézve mondotta ki, hogy az illető hatósági vagy rendőri felügyelet alá helyeztetik. Ujabb időben, a mint emiitettem, az utczai árusítás jött dMatba; az elárusitásnak ez a módja ezelőtt nálunk ismeretlen volt. Külföldről jutott el hozzánk és nem lehet ellene kifő gást tenni, mert hiszen az utczai árusítás is az eladásnak és az üzletnek egyik nemét képezi és a mennyiben a hatóság megengedi, jogosult és gyakorolható. Az utczai árusítása a hírlapoknak, főleg nálunk Budapesten, a mint azt méltóztatnak látni és mindenki érzékileg szemlélheti, egy sajátos képet tár elénk. Oly alakok jelennek meg az utczákon, és állandó foglalkozásképen árusítják a hírlapokat, a melyek eddig az utczáknak legalább főbb pontjain láthatók nem igen voltak. E kérdés határa azonban oly keskeny és annyira közel áll a humanizmus és a kenyérkereset jogosultságának kérdéséhez, hogy itt vigyáznunk kell, nehogy a határt illetéktelenül túllépjük. Azt hiszem azonban, a t. ház igazat fog nekem adni abban, hogy az a határvonal annyira keskeny, hogy az utczai elárusitásnál sok tekintetben — nem általánosságban, mindenkire alkalmazhatólag mondom, — már alig tudunk megkülönböztetést tenni, hogy az az elárusitás üzlet-e, avagy a koldulás egy neme? Nem tudom. Ugy volt-e vele mindenki, mint én; de én valóban, midőn az utczán járva-kelve e szerencsétlen, társadalmilag lesújtott alakokat látom, a kik a karjukat kinyújtva árulják a krajezáros lapot, az embernek a szMe facsarodik el, s nem is birom megkülönböztetni, hogy koldul-e az illető, vagy üzletszerüleg üzi az elárusitást ? Az ujabb kor a koldusok, a társadalom ezen szerencsétlenjei számára, már intézményeket alkotott. A kegyelet, a humanizmus előírta, hogy minden község, minden város a maga szegényét, a maga koldusát tartsa el. Miért tette ezt? Azért, hogy az utcza szabad legyen tőlük, de nem azért, hogy elűzze őket az utczáról és hagyja éhen halni, hanem, hogy a társadalom és az állam teljesítse velük szemben kötelességét, ne engedje őket az utczán rongyosan járni-kelni és alamizsnát szedegetni, hanem otthon lássák el és tartsák el a szerencsétleneket, ugy, a mint az megfelelő. Az állam ezen intézkedése fennáll. Kérdem azonban — s itt főleg a sajtótermékek elárusitására kell gondolni — hogy, ha a mai utczai elárusitási üzlet ugy fejlődik, a mint azt ma tapasztaljuk, a mikor megkülönböztetni se tudjuk, hogy jogosult üzletről van-e szó, avagy a koldulás egy neméről, hová vezet ez? De egy másik körülményre, a rendőri statisztikának egy nagyon megdöbbentő kimutatására is felhívom a t. ház figyelmét. (Halljuk! Halljuk!) Ennek egyik része azt igazolja, hogy például a kinyomozott, tehát a bűnnel terheltek között volt 16 éven aluli 1900-ban 495, 1901-ben S40. Ez megdöbbentő haladás, szaporulat. A letartóztatottak között volt Budapesten nagykorú 1900-ban 400, 19ül-ber 668. Ez is szaporodás, csakhogy nem oly feltűnő. Kiskorú 1900-ban volt 775. 1901-ben 955. Ez is megdöbbentő jelenség. Vannak megfigyelők, a kik a kiskorú letartóztatottak ezen megdöbbentőleg emelkedő számát a lap utczai elárusitására vezetik vissza. Igaz, hogy a gyermek ezen utón fiatal korában, reggeltől estig, az utczán futkározva néhány krajezárt gyűjt, de hogy azután e mellett mit cselekszik, ezt természetesen én nem tudom. A rendőri statisztika azonban arra figyelmeztet, hogy e körülményt mégis jó lesz figyelemmel tanulmányozni, különösen pedig a hatóságnak, és ha csakugyan azt mutatnák a jelek, hogy van összefüggés — a mit nem állítok, de tagadni sem tudok — a lap utczai árusítása és a gyermekek szerencsétlen helyzete között: akkor feltótlenül intézkedni kell, mert a hatóságnak feladata praevenire, megelőzni és nem bevárni, míg más eszközökkel kell a mételyt nem csirájában, hanem nagy fejlődésében elfojtani. A múlt napokban két Ítélet vonta magára a közönség figyelmét. Ugyanis itt Budapesten ós Kolozsvárott, főleg a zugsajtónak, ennek a mételynek, ennek a parazitának kinövése ügyében járt el a bíróság. Ezen Ítéletekben kettőt örvendetesen vehetünk tudomásul. Az egyik, hogy maguk a sajtó emberei és kMáló férfiaink is szükségét látják már annak, hogy a zugsajtó, ezen parazita-kinövés ellen fellépjenek, hogy annak útjába álljanak, habár sok kellemetlenséggel, sok meghurezoltatással jár is ez. A másik az, hogy a bíróságnál, a hova fordultak, és a melyet felhívtak, hogy jöjjön segélyül e paraziták kiirtására, süket fülekre nem találtak. Egypár hete annak, hogy az ország különféle vidékeiről a vidéki hírlapok megbízottai feljöttek Budapestre és a t. miniszterelnök ur-