Képviselőházi napló, 1901. X. kötet • 1902. deczember 13–1903. január 21.

Ülésnapok - 1901-170

170. országos ülés 1902 deczember l'S-án, szombaton. o megobstruálhatna. (ügy van! a szélsobaloldalon.) De minthogy ezzel semmi egyebet nem érnénk el, mint azt, hogy Magyarország és Horvátország közt a pénzügyi viszonyban törvényen kívüli állapot állana be, ezért mi, a kormány politikájára vonatkozó erős helytelenítésünk daczára, e törvényjavaslatot csakis a rendes eszközökkel ellenezzük. Az obstrukczió szót azért mondtam ki, hogy hozzáfűzhessek egy magyarázatot, melyet minden félreértés elkerülése végett szükségesnek vélek megtenni, a t. ház engedelmével, bár ez a tárgyhoz szorosan nem tartozik. A minisztertűnök ur tegnap arra nézve, hogy mikor jogoí/ult és mikor nem jogosult az obstrukczió, egy kijelentést tett. (Halljuk! Halljuk!) Azt mondta a miniszterelnök ur és azt mondtam én is, hogy az obstrukczió az erőszak kifejezése, a mely csak akkor alkalmazható a kormánynyal szemben, ha a kormány is erőszakos. A miniszterelnök ur erre azt jegyezte meg, hogy ha az én felfogásom az, hogy az obstrukcziót csak az erőszak jusztifikálja, ós ha ezt a felfogást a körülöttem ülő párt is magáévá teszi, akkor mi, vele szemben sohasem fogunk obstruálni, mert ő sohasem fog erőszakhoz nyúlni. Ezzel az értelmezéssel az igen t. miniszterelnök ur túlment azon a határon, a melyet én a saját kijelentésemhez fűzni akartam; mert az erőszakoskodásnak többféle neme van. Van az az erőszakoskodás, a melyet pl. a Bánffy-kormány vitt véghez és lehet az erőszakoskodásnak az a neme is, midőn egy kormány nagy többségére támaszkodva, és visszaélve azokkal a körülményekkel, a melyek őt ezen többség kebelében teljhatalmúvá teszik, a helyzetét esetleg felhasználja arra, hogy az országgyűlés elé olyan törvényjavaslatokat hozzon, a melyek az országra nézve végtelenül terhesek és a melyek ellen a közvélemény a leghatározottabban sorakozik. Hogy az ilyen kísérlet is magán viseli az erőszak jellegét, azt alig kell magyaráznom és- ha most ezen kijelentéseket megtettem, ez azért volt, nehogy tegnapi kijelentésemnek olyan értelmet tulajdonítson a t. ház, a mely az én értelmezésemmel és szándékaimmal meg nem egyezik. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Ennek kijelentése után áttérek az előttünk lévő törvényjavaslatra. Ha a »Pesti Napló«-nak 1868. évi szeptember 24-én megjelent számát olvasom, benne a következő szavakat találom: »Szünni nem akaró zsMió és tapsvihar közt mind a teremben, mind a karzatokon leírhatatlan lelkesedéssel elfogadta a horvát-szlavón országgyűlés az egyezményjavaslatot egész terjedelmében és pedig 69 szavazattal 2 ellenében. Ennek következtében este az egész város fényesen ki volt világítva, az ország több részéről hálaíeliratok érkeztek a ház elnökéhez, 26-an pedig nagyszerű fáklyásmenetet zenével rendeztek. Deák Ferencz elé ugyanakkor egy horvátszlavón küldöttség járult, a mely üdvözletére adott válaszában Deák Ferencz a következőket mondta: »adja az Isten, hogy a kiegyezés áldásdús eredményeit mindinkább zavartalanul élvezhessük és egyesült erővel mozdíthassuk elő a haza javát, mint egy szeretetben és bizalomban egyesült nemzet*. Ismétlem Deák Ferencz ez utolsó szavait, hogy meghallják horvát honfitársaink »mint egy szeretetben és bizalomban egyesült nemzet,* a szeretet és bizalom ideje messze van, nagyon messze van. Akkor még Horvátországban élénken emlékeztek arra, hogy milyen elnyomattatás követte azt a korszakot, a mely korszakban a horvátok csatlakoztak a magyar haza ellenségeihez, bár nekik is kellett volna egy sorban velünk támogatni az 1848-iki dicső korszaknak vívmányait, minthogy ezen vívmányok nekik a szabadságot és jogegyenlőséget épen ugy biztosították volna már akkor, mint a magyar nemzetnek; de részben az ő fegyveres lázadásuk folytán, az idegen erőszak és a magyar pártütés, elragadták tőlünk és tőlük egyaránt, a szabadság áldásait. Akkor még Horvátországban lelkesedést keltett a kiegyezés. Most ezt a kiegyezést nem találják eléggé kedvezőnek még azok a pártok sem, a melyek az ottani báni kormányt s a Magyarországgal való jó viszony fentartását támogatják. A horvátok most nagymérvű követelésekkei állanak elő, oly követelésekkel, a melyek az egyezményeknek létrejöttét eddig meghiúsították és a tárgyalásokat végtelenül hosszura nyújtották. Pedig Magyarország ugy, a mint fehér lapot adott a horvátoknak 68-ban, ép ugy és ugyanabból a szellemből kiindulva támogatja most is Horvátországot az anyagi téren és minden téren, még j)odig súlyos anyagi áldozatokkal ; támogatja akkor, a midőn Magyarország adózóközönsége már e nélkül is túl van terhelve. Magyarország azért mégsem sajnálja azokat az áldozatokat, a melyeket Horvátországra hoz. De, t. ház, az már tény, hogy ha mi áldozatokat hozunk Horvátországért, azt megkívánhatjuk, sőt megkövetelhetjük, hogy Horvátországban ne uralkodjék az a nagy ellenségeskedés velünk szemben, a mely nem ugyan a horvát országgyűlés többségében nyilvánul meg, mert el kell ismernem, hogy e többség Magyarország iránt nem viseltetik ellenséges indulattal, de^a nép rétegeinek többsége határozottan igen. És bárki, ha a legrövidebb időt töltötte is az utolsó években Horvátországban, nem fogja eltagadhatni annak igazságát, a mit most nagy sajnálatomra konstatálni bátor voltam. (Igaz I Ügy van! a sztüsölaloldalon.) Miért bocsátottam ezeket előre? Azért, hogy megjegyezhessem azt, hogy a horvátoknak nincs okuk velünk szemben panaszkodni ok. Tény az, hogy az 1868 : XXX. t.-cz. szerint bevételeiknek előbb 45, később 44 százalékát fordíthatják belügyeik költségeinek fedezésére, holott Magyarország ugyanazokra a czélokra az 1888— 1897 közti átlag szerint 'minimé 21'83 százaié-