Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.

Ülésnapok - 1901-153

68 153. országos ülés 1902 november 21-én, pénteken. mely nálunk nem nemzeti — fájdalom — a hadseregre, a mely nálunk nem magyar, sohasem számithat, (Igaz! Ugy van! a szélsöbalóldalon.) Kétségtelen tehát, t. ház, hogy a parlament és a parlamentnek szuverenitása még nagyobb sulylyal és jelentőséggel bir nálunk, mint egyebütt. Ennélfogva, t. képviselőház, ennek tudatában igen erős mérlegelés alá kell venni az esetet és erős mérlegelés alá kell venni a többségnek indítványát, a mely felett nekünk ma birálatot kell mondanunk. A t. igazságügyminiszter ur és, ugy látszik, az ő nyomán, — mert hiszen a bizottságban is nyilatkozott. — vagy őt megelőzőleg önállóan, de mindenesetre ugyanazon nyomon, mint ő, a mentelmi bizottság is először egy általános elméleti kijelentést tett, mielőtt a konkrét eset elbírálásába bocsátkozott. Ezt tette a miniszter ur is; t. i. felállította a tételt, hogy mit értünk mentelmi jog alatt, és hogy az hányféle ? Körülbelül együttesen mind a két részről odakonkludálnak, hogy a mentelmi jog egy abszolút jog, a mely megilleti a képviselőt a házban való működése közben, és egy relatív jog, a mely őt azonkívül illeti meg. T. képviselőház! Én nem bocsátkozom most annak a vitatásába, hogy ezek a kifejezések megfelelők-e, hogy el vannak-e ezek fogadva a tudomány és a gyakorlat által; kétségtelen azonban az, hogy körülbelül ugyanazt a felfogást fedezi az a másik felfogás is, a mely ugyan a mentelmi jogot nem nevezi abszolút immunitásnak és relatív immunitásnak, hanem a mely nevezi felelettel nem tartozásnak — a mint a német nevezi: Untverantwortlichkeit — és a másik, a relatív jogot nevezi Unverletzlichkeitnak, vagyis sérthetetlenségnek. Kétségtelen az is, t. képviselőház, hogy ezek a fogalmak — sérthetetlenség és felelettel nem tartozás — jobban megfelelnek a modern mentelmi jog fogalmának, mint ama fogalmak. Azonban ezek csak kifejezések és elméleti tételek, a melyek felett vitatkozni kár volna. Azonban abban is egyetért a miniszter ur a bizottsággal, hogy a magyar mentelmi jog forrásaként két mozzanatot említ fel: Az egyik mozzanat a Böszörményi-eset; a másik mozzanat az a kodifikáczió, a mely a delegátusok mentelmi joga megóvásának szempontjából történt. Mái* most akár az egyiket veszem alapul, akár a másikat, akár a Böszörményi esetét veszem alapul, a melynek domináló tétele az, hogy: »a mit az országgyűlési tag, mint olyan, a házban és a házon kívül mond vagy tesz, ezért csak az országgyűlés és pedig annak is azon háza által vonatkatik feleletre, melyhez tartozik, másodszor a mit az országgyűlési tag nem mint olyan és nem törvényhozói hivatásának gyakorlatában mond vagy tesz, ezért csak a ház engedelmével állittathatik biró elé, csak a ház engedelmével vonathatik közkereset alá. sa tettenérés esetét kivéve, csak a ház előleges engedelmével zárathatik el«, tehát akár ezt veszem alapul, akár az ezzel körülbelül egyetmondó, de a delegácziókra vonatkozó és az 1867-ben kodifikált tételt, egy dolog világosan áll: hogy ez a mentelmi jog körülbelül és nagy vonásaiban teljes összhangzatban van az egyéb európai mentelmi jogokkal. Tehát az az elzárkózottság és az a visszavonultság, a melyet a t. miniszter ur itt tegnaji tanúsított az egyéb mentelmi jogokkal szemben, itt nincs helyén, mert körülbelül az, a mi itt a Böszörményi-esetnél van megmondva és a mit az 1867 : XII. t.-cz. 47. §-a felemiit, megfelel azon kodifikált tételeknek, a melyekkel az egyéb európai mentelmi jogok bírnak. Azonban, ha ezt veszszük most már alapul és hozzáveszszük ehhez a létező gyakorlatot, az a kérdés, a t. bizottsági többségnek van-e igaza — értem a bizottsági többséget — vagy pedig annak az álláspontnak van-e igaza, a melyet a kisebbség képvisel ? Én azon az alapon feléjútve a kérdést, a melyet itt a bizottsági vélemény dobott elénk és a melyet a t. igazságügyminiszter képvisel, azt látom, hogy igenis a kisebbségnek a felfogása felel meg a létező helyzetnek és a mentelmi jog helyes magyarázatának, nem pedig az, a melyet a bizottsági többség, illetőleg a t. igazságügyminiszter képvisel. (Ugy van! Ugy van! a szélslíbaloldalon.) Erre nézve méltóztassanak megengedni, hogy a mint felolvastam a Böszörményi-eset alkalmával hozott parlamenti határozatot, röviden felolvassam magát az 1867: XII. t.-cz. 47. §-át, a melyet a t. miniszter ur vett az ő felfogásának és magyarázatának alapjául. Mit mond ez a 47. §? (Olvassa): »A bizottságok tagjai a jelen határozat szerint közösekül kijelölt ügyeknek tárgyalása közben tett nyilatkozataikért feleletre soha nem vonathatnak.« Ebben nincs eltérés; ez vonatkozik az u. n. abszolút mentelmi jogra. »Sőt megbízatásuk megszüntéig« — ez aztán már nem az abszolút jog és tessék t. miniszter ur jól ide vigyázni, majd meggyőződik arról, hogy nem helyesen méltóztatott a törvényt sem czitálni, sem felfogni, — »se oly kereset miatt, mely személyes letartóztatást vonhat maga után«, tehát sem ezért; már most miért nem áll itt meg a törvény, t. miniszter ur, hiszen már itt benne van a személyes letartóztatás — »se büntény« — nem bűntett, t. miniszter ur. majd megmondom, miért nem bűntett, s ez miért bir fontossággal, »vagy vétség miatt, a tettenérés esetét kivéve, az illető országgyűlésnek, ennek együtt nem léte esetében pedig azon bizottságnak, melynek tagjai, előleges jóváhagyása nélkül se le nem tartóztathatnak — most itt szintén nem állt ám meg a törvény, pedig a t. miniszter ur felfogása szerint megint meg kellene állania a törvénynek, hanem azt mondja, »sem közkereset alá nem vétethetnek.« Már most mi világlik ki ebből, t. képviselőház? Itt a következő világlik ki, elő-