Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.

Ülésnapok - 1901-168

168. országos ülés 1902 deczember 11-én, csütörtökön. 429 akkor azt kérdem, gondolhatott-e Deák Ferencz közös hadseregre? Ha ilyen háborúba belekeveredhetik Ausztria, vájjon hogy fogják kMálasztani abból a közös hadseregből a magyar részt, és hogy fogják kMálasztani az osztrák részt? Elképzelhető-e közös hadsereggel olyan háború, melyben csak Ausztria vegyen részt? Én azt hiszem, nem, mert ha ez a hadsereg közös, mihelyest az osztrák hadsereget mozgósítják, mozgósitva lesz a közös hadsereg magyar része is. Mikor tehát azt irja Deák, hogy lehet háború, melyben mi nem leszünk kötelesek résztvenni, ugyanakkor ezekkel a szavakkal már eleve kifejezést adott annak, hogy közös hadsereget fentartani nem lehet. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) De hiszen a közös hadsereg még a 67-es kiegyezésben sem volt benn. Beszéltek őseink a kölcsönösen érdeklő viszonyokról, beszéltek a kölcsönös védelemről, de a közös hadsereg eszméje jóval későbbi keletű. (Igaz! Ugy van ! a szélsöbaloldalon.) Ma is államférfiú, ma is bársonyszékben ülő alkotmányos miniszter az, kinek ideje alatt a törvényjavaslatba először kevertetett bele ez a szó. Azóta használják ezt a közös hadsereg kifejezést, azóta létezik törvény szerint az a közös hadsereg, a melyről a nép nem tudja, hogy közös, mert nem látja benne a magyart, az a közös hadsereg, a melyben, a ki szolgál, a császárt szolgálja, a melyben, a ki szolgál, a német vezényszót hallja, Gotterhalte mellett imádkozik és az a közös hadsereg, a melynek jelvénye ma is az osztrák kétfejű sas. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Hogyha a hadsereg kérdését komolyabban akarjuk vitatni, lehetetlen, hogy a pragmatika szankcziónak terjedelmét és tartalmát ne vitassuk. Közjogi íróink azt mondják és ezzel akarják a 67-es kiegyezés örök életét és fejleszthetlenségét bizonyítani, a mire később át fogok térni, hogy vannak oly közösen érdeklő ügyek, melyek a pragmatika szankczióból folynak és onnan vétettek át a 67-es kiegyezésbe és vannak olyan közösen érdeklő ügyek, melyek nem folynak a pragmatika szankczióból. Ebből a distinkczióból azután levonják azt a következtetést, hogy tehát azon ügyek, a melyek a pragmatika szankczióból folynak, meg nem változtathatók, örök életűek; mig ellenben azok, melyeket a magyar törvényhozás 1867-ben tett közösekké, melyek tehát nem folynak ebből a szerződésből, a pragmatika szankczióból, megváltoztathatók, a mit a törvény külön is kimond. Ilyenek a vámügy, a kereskedelmi ügyek, stb. Az előbbiek közé tartozik a hadügy. T. ház! Először is lássuk, hogy mi az a pragmatika szankczió? Hogy ha az 1867-iki törvény pragmatika szankczióról beszél, én azt hiszem, hogy ez a törvénynek egy közjogi és történeti tévedése. Közjogi és történeti tévedésnek kell neveznem, mert lehetetlen a pragmatika szankczióról, mint olyanról beszélni, akkor, mikor legfeljebb csak a pragmatika szankczió által elfogadott nőági örökösödésről lehet beszélni. Mert a pragmatika szankczió már 1713-ban Ausztriával, illetve a Habsburg uralkodók által az ő abszolút jogon birt tartományaMal már megköttetett. Ezt 1713-ban az örökös tartományok már elfogadták, de nekünk éhez semmi közünk nem volt. Hisz ennek elfogadása után két évvel, 1715-ben még Magyarország törvényileg fentartja magának a szabad királyi választási jogot, még garantálja magának mindazon jogait, a melyek erre nézve lehetnek. Az a pragmatika szankczió tehát az 1723. évi törvénynyel nem egy, (Felkiáltások a szélsöbaloldalon : Nekünk nincs is!) sőt nekünk pragmatika szankcziónk — nagyon helyesen mondják, hiszen ez az én kiindulási pontom is — egyáltalában nincs. Van egy törvénynyé vált alapszerződésünk a királylyal, illetve az uralkodóházzal, a melyben Magyarország bizonyos feltételek mellett biztosítja a királyi háznak a nőági örökösödést. E feltételek: az ország alkotmányának épségben tartása és az, hogy daczára annak, hogy együttesen birtoklandó az osztrák tartományokkal, azoknak mintájára abszolút módon kormányoztatni nem fog. A magyar nemzet adja a királyi trónt, a koronát, ezzel szemben kiköti magának a külső védelmet, továbbá kiköti magának azt, hogy az együttes birtoklás által a trónörökösödési viszálynak eleje vétessék. Ez tehát pragmatika szankcziónak. véleményem szerint, nem tekinthető. Mi legfeljebb a pragmatika szankczióból elfogadjuk (Zaj a jobboldalon. Felkiáltások a szélsöbaloldalon: Halljuk! Halljuk! Elnök csenget.) és törvényhozási utón el is fogadtuk a nőági örökösödést; erre nézve szerződtünk a királyi családdal, a mint ezt törvénybe is iktattuk. De ebben a törvényben nincs egyetlen egy pont sem — maga Deák Ferencz mutatja ki Lustkandl elleni munkájában — olyan, a mely bárminemű közösségnél egyebet, mint a fejedelem személye iránti közösséget, involvált volna. Ha ez igy van, t. ház, akkor kétségtelen, hogy abból a j>ragmatika szankcziónak nevezett 1723-iki törvényczikkből semminemű közösség nem folyik, a minthogy nem is folyt. És ha folyt volna is, azt kérdem, hogy akár egy szerződést, akár egy törvényt lehet-e örök életűnek nevezni? hogy vájjon, ha ugy lett volna is, ez megmásithatatlan lehetne-e? és ha a hadügy és a külügy ebből a pragmatika szankczióból folyt volna: ezt ugyanazok, a kik létre hozták, t. i. a magyar király és a magyar nemzet, nem másithatnák-e meg abban a perczben, a mely perczben épen akarnák? (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) De, t. ház, hogy a pragmatika szankczióban szó sincs arról, hogy mi védjük meg, még hozzá közös hadsereggél, Ausztriát, hogy mi senki másnak védelmet nem Ígértünk, mint a magyar királynak, — a mit törvényben sem kellett volna kimondani, hiszen az természetes.