Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.

Ülésnapok - 1901-168

420 168. országos ülés 1902 deczember 11-én, csütörtökön. hanem az a baj, hogy a lakosai is éhesek, mert a századik sincsen abban az állapotban, hogy raktárra rakja a búzáját, hanem sok eladja egy részét még a szárán, a mikor jobbadán még nem is csépelt, a másik részét pedig eladja szintén hamarosan azért, mert szorítja az a mindenféle kiadás, ugy, hogy már ilyenkor a raktárakban épen annyi van, a mennyMel föntar thatja a családját és a cselédjét. Hát akkor mit érek azzal és mit ér az illető magyar gazda, hogy azt hiszi, hogy 50 millió métermázsa búzája terem és ennek hatása alatt eladta hat forintért, hat forint ötven krajczárért a búzáját és azután kisül, hogy az egész egy nagy svindli, egy nagy hazugság volt, ő meg sirathatja az 1500 forintját, a miből fél esztendeig megélt volna, ha az a gazdasági tudósító nem helytelenül tudósit. Hiszen a nélkül is itt mesterségesen küzd a gazda ellen a kereskedő. Ez másutt nincsen, csak Magyarországon lehet azt látni, hogy a két áramlat küzd egymással és pedig, mondom, ez is mesterségesen van igy előállítva. Mert a gazdaközönség és a kereskedő parallel kell, hogy egymás mellett legyen. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Mindegyik ugy van, hogy, ha nekem nincsen, neked sincsen, ha neked nincsen, nekem sincsen. Hát itt az a politika, hogy a kereskedő ellenem jön, devalválja, leveri az árakat és a minisztérium egész nyugodtan nézi, hogy egy egész ország — ép ugy, mint a birkanyáj — mikor elvégezte a cséplést, meg is van nyírva. (Élénk derültség a szélsőbaloldalon.) A másik, a mit a t. földmMelésügyi miniszter urnak figyelmébe ajánlok, hogy vannak vidékek, a melyek óriási befektetéssel, nagy költséggel felújították a szőlőket. Mikor az a szőlő készen volt, mikor már az a gazda abban a reményben ringatózott, mert némelyik annyi kölcsönt vett fel rá, mint a mennyit az a szőlő ér, mondom, a mikor már oda jutottunk Magyarországon — hogy ne menjek messzebbre — hogy Buzáth Ferencz képviselő barátom, ámbár egy vármegyét kitarthatna borral, ott van neki rakáson, azt sem mondják, hogy van-e, nincs-e; és százak, de százak vannak olyanok, a kiknek a szőlője nemsokára az agrár banké lesz, mert nem képesek olyan drága munka, olyan óriási befektetések és olyan teher mellett azt a szőlőt tovább kezelni. És ugyanakkor, midőn már Magyarországon a bort egyáltalán nem lehet eladni, akkor mi még azon gondolkozunk, vájjon az olasz bornak behozatalát redukáljuk-e, vagy egyáltalán be ne engedjük ? Méltóztassék elhinni, az egész Hegyalján és az egész bortermő vidéken mind tönkremennek a szőlőbirtokosok. Nekünk, ha érzékünk volna, igy kellene eljárni: addig, mig nekünk nincs, nagyon természetes, gondoskodnunk kell arról, hogy a szükséglet kielégíttessék. Mihelyt egyszer van, akkor már arról kell gondoskodnom, hogy a kik ezt a nagy fáradságot és nemzetgazdasági szempontból nagy áldozatot hozták ennek az ügynek előmozdítására, a kormány tönkre menni ne engedje. A harmadik kérdés, a melyet az igen t. földmMelésügyi miniszter urnak fel akarok hozni, az úgynevezett ruthén kérdés. (Halljuk! Halljuk!) Nagyon sajnálom, hogy a múlt alkalommal, mikor épen e kérdésről beszéltem, ezt a kérdést nem fejthettem ki egészen; most pedig csak épen érinteni akarom. (Halljuk! Halljuk!) A t. ház bizonyára méltóztatik annyira a menynyire ismerni a helyzetet, hogy pl. Bereg vármegyének azon a részén, a hol ezek a nem ruthének, mert ilyen nincs a világon, hanem — mint a magyarok nevezik őket — oroszok laknak: én hibásnak tartottam az egész akcziót azért, mert ámbár Magyarországon volt már mindenféle kérdés a világon, csak egy nem volt még, ruthén kérdés, és most ezt is csináltak, mesterségesen. Az kellene, hogy a többi se legyen már kérdés, hanem legyen már rá valami felelet, nem pedig, hogy ujabb kérdéseket és ujabb nemzetiségi dolgokat csináljunk. Ez a nép, mint a hogy jeleztem, soha nekünk semmit, de semmit se vétett. Velünk szenvedtek, velünk küzködtek, mindig igaz, jó testvéreink voltak, jőés balsorsban; hogy a balsorsban igen, azt tudom, mert az mindig volt, de jót sohasem élveztek; igaz, hogy mi, magyarok sem sokat, de ők még annyit sem. Ezeknek a ruthéneknek van egy földesuruk Rákóczy után, gróf Schönborn, kinek a birtoka körülbelül 40 quadrát-mértföld. Ebből az Alviiéken van valami, a nagyobb rész ott van a hegyek közt, a Felvidéken. O maga gazdálkodott benne, de ép ugy járt ezzel, mint az egyiptomi József a hét sovány tehénnel, mely megette a hét kövéret. Gróf Schönbornnak ez a birtoka alig jövedelmezett valamit, mert a mit jövedelmezett, az mind ráment ennek a fentartására. És a t. földmMelésügyi miniszter ur — nem tudom, honnan vette ezt a nagy ideát — segítségére ment gróf Schönbornnak. Kohnerék kMették az alsó részt, a mely tehát megmaradt, a felső részén pedig a tövist kihúzta a miniszter ur a gróf kezéből, mert olyan területért, a mely jövedelemkép sohasem hozott egy vak garast sem, most a gróf legalább pénzt kapott. Én, t. ház, nem igy csináltam volna ezt a kérdést. Ennek a népnek, mint a hogy már jeleztem, három baja volt: a közigazgatás a régi időben, a papjai, meg az a Lengyelországból bevánclorlott zsidóság. Buzáth Ferencz: 2 frt 50 krajczárért bérlik és 10 —12 írtért adják az orosznak a földeket bérbe! Uray Imre: Én azt az egész ruthén kérdést máskép oldanám meg. Mert igy, a hogy kezelve van, az az orosz ember, a mit keres, az vasárnap már mind a korcsmába kerül, vagy a pap zsebébe. Azt kellett volna tenni, hogy először megakadályozták volna a galicziai inváziót, hogy az tovább ne terjedjen, másodszor gondoskodni kellett volna arról, hogy a papság tisztességes