Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.

Ülésnapok - 1901-168

168. országos ülés 1902 deczember 11-én, csütörtökön. 413 áruba; (Ugy van! a szélsöbalolclalon.) mert én sajnálom azt, hogy ha egy ilyen nagy tehetség, egy ilyen nagy ember olyan nagy vagyoni áldozatot hoz, a milyent ő hozott, hisz tudjuk nagyon jól, hogy neki annyi jövedelme volt, a mennyit egy mágnásnál is szép jövedelemnek lehetett volna nevezni. Ilyen áldozat pedig önöknél pláne szokatlan. (Élénk derültség a szélsőbaloldalion.) Ámde ő ezt az áldozatot is meghozta azért, hogy abból a szerencsétlen Bánffy-rendszerből ezt az országot kiszabaditsa. Ebből azonban, uraim, nem az a következtetés, hogy csokrot kössünk a miniszterelnök urnak, mert a miniszterelnök ur erre a csokorra nem szorult. Magyarország miniszterelnökének vagy babérkoszorú kell, vagy pedig semmi. Hanem azt a csokrot én Rubinek képviselő urnak szántam azért az agrárius magatartásáért, a meJyet ő tanúsított az agrárius párttal, a mely oly szerencsétlenül született és a melyet ugy agyondédelgettek, hogy ma már nem egyéb, mint egy tetszhalott. (Derültség.) Tehát ennek is felesleges már a csokor, és mert a zsidók temetésénél mindig halljuk, hogy csendes részvét kéretik, (Derültség.) fogadja Hubinek képviselőtársam és pártja az én részemről is ezt a csendes részvétet. (Derültség.) A másik, a mit mondani akarok, az, hogy ez a párt, a melynek sorában beszélek én is épen azzal a dicsérettel, a melylyel a képviselő ur beszél a miniszterelnök ur személyéről, beigazolta azt, hogy ez a párt nem személyek ellen küzd, hanem elvek ellen (Ugy van! a szélsöbalolclalon.) és hogy lehet valaki akármilyen kapaczitás, bármilyen nagy tehetség, a legjobb intencziókkal is eltelve, ezen rendszer mellett, a melyen önök 35 esztendő óta haladnak, nincs ennek az országnak oly kMáló embere és jó hazafia, a ki magát e rendszer mellett le nem járná. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Higyjék meg nekem, hogy én érzem akkor a legnagyobb fájdalmat, mikor látom, hogy az országnak ilyen nagy emberei ebbe a helyzetbe jutnak és hogy nekünk még csak egyetlenegy emberünk van az országban, a ki szintén ideálisan gondolkozik, a kiről meg vagyok győződve, hogy a legnagyobb hazafiságot és a legnagyobb hazaszeretetet vinné a küzdelembe azért, hogy ennek ^a szegény országnak a sorsát előbbre vigye. És én már most előre is fájdalommal tekintek arra az időre, hogy e nagy emberünk is, a ki pedig tele van idealisztikus hazaszeretettel, a ki óhajtaná is, hogy megvalósuljon mindaz, a mit a nemzet jogos igényei megkívánnak és a ki az elnöki székben ül, — méltóztassék elhinni, e padokra kerül, mert ő is ép oly szomorú helyjzetbe jut, mint a milyenben van ma a t. miniszterelnök ur. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Az előttem szólt barátaim nagyon is mélyen jártak a vita tárgyát képező kérdésekben, de tudom, hogy eredménytelenül tették ezt és pedig azért, mert ők a saját meggyőződésüket állították, a miniszterelnök ur pedig — hisz a többiről nem beszélek, mert a többi nem szólott egy szót sem . . . Széll Kálmán miniszterelnök: Micsoda? Uray Imre: . . . ezeket tagadta. Már pedig két ember, a kik közül az egyik állit, a másik meg tagad, soha össze nem jöhet. Széll Kálmán miniszterelnök: Ez már igaz! Uray Imre: Tehát, hogy ón is beálljak oda, hogy állítsak valamit, ez tökéletesen haszontalan munka volna, mert a mint ők nem tudtak összejönni, ugy nem fogok én sem a miniszterelnökkel egybekerülni. Ennélfogva én a könnyebbik részét veszem a dolognak és azt nézem, a mit tagadni már egyáltalában lehetetlenség. Nézem ennek a 35 esztendős rendszernek eredményét ; nézem, hogy mikép és miben nyilvánul az, nézem, hol látom én a nemzetnek boldogulását, megelégedettségét és hol látom azt a boldog Magyarországot. (Tetszés a szélsöbaloldalon.) a melyről önök azt hangoztatják, hogy az boldog ; boldog, de annyira boldog, hogy lakossága a boldogságtól már meg sem bir ebben az országban maradni, hanem kiköltözik Amerikába. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Csak egyben hibázik a miniszterelnök ur, nevezetesen abban, — a mit későbben akartam mondani, — hogy nem azoknak kellene, útlevelet adni, a kik itt dolgoznak és a kiknek kMándorlása miatt itt munkahiány áll be, hanem azokat a proletárokat kellene összeszedni és per supp elküldeni, a kik itt minden miniszteri szobát elárasztanak és a kiknek nem bírnak elég hMatalt kreálni, a mennyi szükséges volna, hogy azokat eltartsuk. Ennek a vége az, hogy kénytelen menekülni kifelé az, a ki tulajdonképen annak a részére keresi a kenyeret. Azt mondják, hogy mit vitatkozunk mi itten azon, hogy melyik jobb, a közös vagy az önálló vámterület? Hát 35 esztendő megmutatta, hogy a közös vámterület mellett Magyarország hová jutott. Ezt már eltagadni nem lehet. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) A nemzetnek a középosztálya, a nemzetnek a gerincze tönkrement és hiába tagadjuk, ez legeslegnagyobb részben az Ausztriával való közösségnek tulajdonitható. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Azt, a mit mi látunk, hogy az önálló vámterület mellett Magyarország, a mit a világos, józan ész is diktál, fel fog virágozni, önök tagadják és megvalósítani nem akarják. Miért? Ha 35 esztendőn keresztül türelemmel néztük, hogy e rendszer a közös vámterület mellett Magyarország tönkre megy, mert tönkre kell mennie és hovatovább mindig jobban és jobban koldussá lesz, mi van abban, hogy ha most azt mondanák, na hát 10 esztendeig megpróbáljuk azt, a mit ti akartok. Én a jónak csak egy ellenségét ismerem: a jobbat. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Már most, hogy beigazoljam, hogy én nem