Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.

Ülésnapok - 1901-166

368 166. országos ülés 1902 igen sokan jónak látják kiszorítani a vallást a társadalomból, az iskolákból, kihúzni a szegény nép végső menedékét, a vallás örök vigaszát. Azonban helyébe nem tudnak mást állitani és ezért odadobják a tömegeket az anarchizmus és a szoczializmus romboló karjaiba.. És mit tettek a t. kormányok és mit tett a t. kormányelnök ur e rettenetes kéj) megszüntetésére? Mesterségesen elszegényítettek ez országot, hogy azután a koldussá tett szerencsétlen népnek politikai meggyőződését olcsón megvásárolják. Széll Kálmán miniszterelnök: Az sem igaz ám! Képtelenség! Hellebronth Géza: A tömegeket oda dobták az összmonarchia elvét szolgáló és a t. kormányok által képviselt udvari politika czéljaira. Széll Kálmán miniszterelnök: Képtelenség! Hellebronth Géza: E czél elérésére azok a kormányok nem válogattak az eszközökben. A hol nem használt az elszegényités, ott elővették a legerősebb erkölcsi pressziót, felébresztették és legyezgették az emberi hiúságot, czimeket, rangot és kitüntetéseket osztogattak, és ha még ez sem használt, akkor nem riadtak vissza a középkorra emlékeztető legdurvább erőszakoskodásoktól sem. (Ugy van! Ugy van! a szásöbaloldalon.) És hogy teljes legyen a kép, beledobták a nemzet testébe a felekezeti visszavonást, hogy hadd boruljon hát lángba az egész ország, csak az udvari politika diadalt ülhessen annak romjain. Ezen kormányok folytatása a t. kormányelnök ur és annak többsége, mely a 67-ben alakult többség utóda, bár azóta sokszor átvedlett, és a mely többség az ezen padokról felhangzó, lángoló hazaszeretet sugallta legnemesebb nemzeti aspirácziókra, nemzeti érzületre és közjogi követeléseinkre vonatkozó kijelentéseinket legfeljebb mint unottakat, mosolygással fogadja, az a többség, a mely a nemzet ma élő legnagyobb férfiának, államférfiaink között a legkitűnőbbnek, reménységünk- és dicsőségünknek, az elnöki székből kiejtett nyilatkozatát, a melylyel alkotmányunkat ós a háznak méltóságát megvédelmezte, néma hallgatással fogadta, és a mely ugyanakkor tapsolt, ujjongott és tombolt a magyar alkotmányos miniszternek nevezett császári és királyi táborszernagy urnak. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Nem is a t. kormánynök úrtól, nem is a kormánytól, és nem a t. túloldali többségtől várom én ezen szerencsétlen helyzetnek javítását, hanem várom azoktól a lánglelkü férfiaktól, — akár ezeken a padokon ülnek, akár még odaát ülnek — a kiknek lelkéből, szMéből nem halt még ki a nemzeti önállóság, a nemzeti aspiráczió és a nemzeti érzület megvalósitása iránti vágy és törekvés. Azokban a lánglelkü férfiakban bízom, a kikről hiszem és remélem, hogy az utolsó pillanatban fel fogják emelni tiltakozó szavukat és ki fogják bocsátani a nemzet többségéhez hívó szózatukat, zászlójukra irva e nemes és legszebb elveket. Hiszem és bizom abban, hogy a nemzet jobbjait és többdeczember 9-én, kedden. ségét mint egy test és lélek oldalukon fogják találni. A történelem tanúsága szerint Magyarországon mindig volt és, fájdalom, lesz is olyan párt, a mely a korona, az udvar fényétől elvakítva, a császári vagy mondjuk a királyi palást redőibe húzódva, minden igényének, vágyának és érdekének kielégítését nem a nép erejéből, hanem a »dMina favente clementia« elvén alapuló imperializmustól várja. Hát ezek ellenében feltétlenül szükséges, sőt életszükséglete a nemzetnek, hogy legyen egy olyan párt, a mely a nemzeti aspirácziók megvalósítását a népakarat fenséges megnyilatkozásából akarja meríteni és a mely párt minden mellékes érdeket elejt, legyen az felekezeti vagy osztályérdek, agrár, vagy merkantil érdek, demokrata vagy feudális; minden mellékes czélnak el kell törpülnie a nemzeti önállóság és függetlenség megteremtésének nagy czélja előtt. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) És, midőn ezt a legmagasabb, legnemesebb ideált sikerülni fog megteremteni és biztosítani, akkor lehet azoknak az érdekcsoportoknak előállani az ő partikularisztikus érdekeikkel; mert hiszen lehet, hogy akkor is sebet fognak azok ütni a nemzet testén, de az a seb semmi esetre sem lesz olyan halálos, mintha most ütik azt ezen, a mindenki által megtámadott, a legnagyobb válságokba sodort, szerencsétlen, csaknem haldokló nemzeten. (Ugy van! Ugy van ! a szélsöbaloldalon.) Végeztem, t. ház, a múlttal és a jelennel. Most még a t. ház kegyes engedelmével szólni fogok egypár szót a jövőről, hogy beigazoljam Beőthy Ákos t. képviselőtársamnak azt a mondását : hogy jövődben nincs remény. Hát én nem akarom hosszú ideig igénybe venni a t. ház idejét. Nem is tulajdonitok magamnak látnoki tehetséget, s egyáltalában a próféta szerepére nem vágyakozom; hanem ha szabad a megdönthetetlen tényekből s az elvitázhatatlan jelekből következtetni a jövőre, akkor bizony, fájdalom, előttem a jövő képe nagyon szomorú és itt a hajnal hasadása nagyon rövidéletű; mert akkor azon remények, melyeket táplált az ország a t. kormányelnök ur működése iránt, nagyon hamar elmosódnak, szétpattannak, mint a szappanbuborék és a sötét felhők nagyon hamar eltakarják a kMillanó fényt. Mert hiszen mit várhatunk mi attól a kormánytól, a mely nem veszi figyelembe a nemzet érzületét, vagy talán nem is akarja azt megérteni? Mit várhatunk attól a kormánytól, a mely nem veszi számításba a nemzet anyagi helyzetét és azzal homlokegyenest ellenkező törvényjavaslatokkal árasztja el ezt a szegény országot? Értem a czMillista felemeléséről szóló törvényjavaslatot és a katonai javaslatokat, a melyekre nézve az volna a legnagyobb boldogság, hogy ha ott penészednének meg a t> bizottságok irattárában. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon./ Hát én ezekről most részletesen beszélni nem óhajtok; mert hiszen elég szomorú dolog az, hogy igen közel van az az