Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.

Ülésnapok - 1901-164

Í64. országos ülés 1902 deczember 5-én, pénteken. 333 De mit láttunk eddig a magyar parlamentben? Azt, hogy innen, mint a magyar nemzeti közélet legfelsőbb fórumáról, nem tanítottak ennek a nemzetnek egyebet, mint azt, hogy a hiperlojalitásban van a boldogulásnak egyetlen útja. (Ugy van! a szélsobaloldalon.) Hogy ez mennyire megy, (Halljuk! Halljuk !) annak van előttem egy igen érdekes és pikánsnak is tetsző bizonyítéka. (Halljuk! Halljuk !) A trónbeszédet ós a válaszfeliratot állítom szembe egymással. Én, a mióta politikával foglalkozom, ennél a mostani trónbeszédnél szárazabbat nem olvastam soha. Ez a trónbeszéd nem egyéb, mint az állami és a nemzeti igényeknek — már t. i. a kormánynak a szempontjából — száraz, rubrikaszerü felsorolása. (Ugy van! a szélsobaloldalon.) Egyetlen-egy pont van benne, a melyben van még néminemű dolog, a mely talán az érzelmeknek a világába is tartozik. Az, hogy »kedvelt Magyarországunk a szellemi és anyagi fejlődés, a felvirágzás azon fokát érje el, a melyre emelni atyai szivünk egész melegével óhajtjak.« De ezzel szemben van azután a trónbeszédnek egy másik pontja, a mely az atyai melegséget egy kissé lehűti. Ez pedig az, hogy: »E/.en országgyűlésnek nagyfontosságú feladatát fogja képezni a védrendszer keretében az ujonczjutaíék megállapítása, (Egy hang a baloldalon: Az a fú!) mivel az erről szóló törvény hatályát veszti. A magyar állam sem mejlőzheti a véderejéről való gondoskodást stb.« És a mikor azután az atyai melegség eléri teljes hőfukát és a trónbeszéd végén felemelkedik és azt mondja: »A nemzetnek magának kell ezeket a javakat kitartó egyéni munkával és hazafias és egészséges közszellemmel megszerezni. Ha a társadalmat ez a tudat hatja át, akkor az ország képes és elég erős is lesz arra, hogy azt a hivatást betölthesse, a melyet történelmi hagyományai s nemzeti czéljai eléje szabnak.« Széll Kálmán miniszterelnök: Ez is rubrika! Szatmári Klór: Ez nagyon szép. Ez az, a melyről nagy szónoklatok hangzottak el; ez az, a melyről nagy czikkek jelentek meg; ez az, a mely a t. többséget arra bírta, hogy válasz feliratában olyan hangot használjon, a melyik határozottan nem önérzetes. (Ugy van! a széhőbaloldalon.) Mindez, a mit itt a trónbeszédb'íl felolvastam, még nem olyan nagy dolog, hogy a magyar nemzet képviselőháza odaálljon és válaszfeliratában a következőket mondja: »És most még csak egy kedves kötelességünk van hátra, melynek teljesítése nélkül az uj képviselőház érzelmének egy válaszfeliratban való nyilvánítása csonka maradna. (Halljuk! Halljuk!) Engedje meg Felséged tehát, hogy még külön is megköszönjük azon, az uralkodói kötelességérzet követelményein messze túlmenő, szivinditó meleget, (Mozgás a szélsobaloldalon.) a mely a hozzánk intézett trónbeszéden végigömlik. E beszédnek minden mondata saját szivünknek, minden magyar szívnek dobbanását hangoztatja vissza.« Hogyan mérlegelik önök az uralkodónak a nemzethez való viszonyát, hogyan mérlegelik önök az uralkodónak a nemzet iránt való kötelességét, ha azt mondják, hogy az, hogy a magyar király a nemzeti hagyományt emlegette egyetlenegy szóval, már olyan nagy dolog, a mely az uralkodói kötelességérzet " követelményein messze túlmenő szivinditó melegséget jelent. No hát ez az, a mi ellen én panaszkodom, ez annak a hiperlojalitásnak a kifolyása, ez az, a mit önök tanítanak, terjesztenek és a minek igen végzetes következményei lehetnek az országra nézve, mert enerválja a nemzet erkölcseit és a nemzetben az önérzet helyett a szolgalelküséget neveli, (Élénk helyeslés a szélsobaloldalon.) nem a királyhűséget, nem a dinasztikus hűséget, a melyre igenis szükség van és a melynek nagy próbáit ez a nemzet kiállotta a múltban történelmének során és rendjén, hanem a szolgalelküséget, azt,_ a mely egy nemzetnek csak I megölője lehet. (Elénk helyeslés a szélsobaloldalon.) T. ház! Nekünk mindig szemrehányásokat tesznek azért, hogy nem vagyunk eléggé lojálisak, mivel önök a lojalitást kongruens dolognak tartják a király-hűséggel és a dinasztikus hűséggel. Es mivel igyekeznek megértetni azt, hogy a lojalitás feltétlenül szükséges abban a mértékben, a melyben önök azt hirdetik és alkalmazzák ? Talán a katonasággal ? Talán a czivillistával, talán azzal, hogy az önálló vámterületet is feláldozzák a monarchikus elv által követett nagyhatalmiságnak? Pedig az önálló vámterület a nemzetnek valóságos életkérdése. (Igaz! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Én nem megyek most abba bele, hogy az önálló vámterületnek gazdasági szempontból való jelentőségét és fontosságát kutassam és magyarázzam. (Halljuk! Halljuk!) Én azt tartom, t. ház, hogy az önálló vámterületre Magyarországon szükség van a társadalmi kifejlődés szempontjából is. A mi közéletünknek nagy fogyatkozása az, hogy nincsen egészséges, tiszta magyar tartalommal bíró közszellemünk. (Igaz! Ugy van ! a szélsobaloldalon.) S hogy ez nincsen, ennek oka az, hogy Magyarországon nincsen erős, izmos, a jövendőbe belátni tudó, a jövendőért harczolni akaró és tudó középosztály. A régi középosztály lehanyatlott. Az a régi középosztály, a mely csakugyan a nemzetnek gerincze, ereje volt. a mely évszázadok során át magának nagy dicsőségeket szerzett, mert a magyar históriából be lehet bizonyítani, hogy Magyarországot évszázadokon keresztül úgyszólván néhány száz magyar család tartotta fenn. Nos, ez a magyar középosztály lehanyatlott. Az a középosztály, mely háborúkban és bókében igazán fenségesen, nemesen képviselte ezt a nemzetet, képviselte törekvéseiben, vágyaiban, képviselte fájdalmaiban és szenvedé-