Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.
Ülésnapok - 1901-163
312 163. országos ülés 1902 deczember 4-én, csütörtökön. viselő ur, a ki (Halljuk! Halljuk!) 1898 október 18-án többek közt ezeket mondta (olvassa,)'. »Ha mindazok az okok, melyek miatt mi egy idő óta a javaslatba hozott napirendekhez nem járulhatunk, nem is forognának fenn, még abban az esetben sem tartanám helyesnek ugy parlamenti, mint politikai szempontból, hogy az úgynevezett indemnitásról szóló törvényjavaslat most napirendre tűzessék. Hogy az indemnityvel való kormányzás a parlamentáris eljárásnak ideálja vagy kívánatos formája legyen, azt, gondo.lom, senki sem fogja állitani. Az csak kisegítő eszköz, melyre — sajnos — parlamenti gépezetünk működése és munkabeosztásunk folytán majdnem minden évben rászorulunk. De azt mégis csak akkor helyes alkalmazni, mikor annak szüksége tényleg kimutatva van, de a mikor az állam-költségvetésről szóló jelentések készen vannak és napirendre volnának tűzhetők, akkor én egy indemnitási javaslat napirendre tűzését egyáltalában, minden mellékkörülménytől eltekintve, helytelen dolognak tartom. Az indemnitásról szóló törvényjavaslat beterjesztése csak akkor volna helyén, a mikor a rendes költségvetés létesítésének lehetetlensége a tényekből líi van mutatva, de nem az év vége előtt két és fél hónappal, (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) különösen helytelen pedig szerintem az indemnitás tárgyalásának forszirozása ebben a pillanatban, mert akár helytelenül, akár helyesen történt légyen, e felett teoretikus vitatkozásba nem fogok bocsátkozni, a magyar parlamentnek állandó gyakorlata az, hogy az indemnitás megszavazását bizalmi kérdésnek tekintse.« (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) T. ház! A mint beszédem kezdetén mondottan], a felhatalmazási törvényjavaslat feletti vitának hosszadalmasságán csodálkozni nem lehet, sőt természetesnek kell azt tartanom több okból, a mely okok közül egyet már volt szerencsém beszédem eddigi folyamán említeni. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Most már átmegyek egy másik okra, a mely nem más, mint a kormány iránti politikai bizalmatlanság. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Azt mondtam tehát, hogy nem lehet csodálkozni azon, sőt egészen természetesnek kell tartani azt, hogyha a parlamenti ellenzék nem akarja megadni, vagy nem egykönnyen adja meg az indemnitást azon kormánynak, mely iránt bizalommal nem viseltetik. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Mit tehet tehát az ellenzék? Fölveti a bizalmi kérdést, és fölvéve a parlamenti fegyverek egyikét, a vita fegyverét, használja azt ugy és addig, a mint és a meddig jónak látja, (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) A kormány lapjai ugyan, meg maga a kormányelnök ur és többen arról az oldalról nagyon gyakran hangoztatják azt, hogy az indemnitás megszavazása nem bizalmi kérdés, hanem csak az állami gépezet működhetésónek biztosítása, vagy a mint ők mondják, a kormány nem maga iránt akar bizalmat szavaztatni, hanem csak annak lehetőségét akarja elkerülni, hogy megálljon az állam gépezete. De akármit mondjanak is ezek a lapok, akármit beszéljen a kormányelnök ur és minden illetők e tekintetben, annyi kétségen kivül áll, hogy az ellenzék általában mindig bizalmi kérdésnek tekintette és annak tekinti most is az indemnitásnak megvagy meg nem szavazását. Hiszen az egész múlt bizonyítja ezt, a melyre nézve én néhány czitátumot kívánok felhozni, s kérem, hogy azoknak felolvasását megengedni méltóztassék. (Halljuk! Halljuk! a szélsöbaloldalon.) A legközelebbi múltban, az 1901-ik évben, Komjáthy Béla, a függetlenségi és 48-as párt megbízott szónoka, (Éljenzés a baloldalon.) minden kétséget kizárólag mondta, hogy alkotmányos életünk kezdetétől fogva a függetlenségi és 48-as párt az ilyen felhatalmazási törvénynek megszavazását mindig bizalmi kérdésnek tekintette, sőt 1867/68-ban meg az akkori ellenzéknek egy másik frakcziója is, a mely pedig abból indult ki, hogy itt voltaképen nem lehet a bizalmi kérdést felvetni, mert az államháztartásnak megakasztása helytelen dolog, kimondta, hogy igenis lehetnek esetek, a mikor bizalmi kérdéssé kell tenni és meg kell tagadni az ily törvényeknek megszavazását. A mint a tények azután mutatják, ez a párt is igy járt el akkor. Ugyancsak akkor gr. Zichy János szintén igy kezdte beszédét: »Az előttem fekvő törvényjavaslatot, a mely egy bizalmi momentumot involvál, nem fogadom el.« Az 1890. évi deczember 13-án tartott országos ülésen pedig Meskó László, mint a függetlenségi és 48-as párt megbízottja, szintén mint bizalmi kérdést tárgyalta az indemnitást, a mit világosan bizonyít az ő beszédének ama befejező része, hogy: »Mivel az a meggyőződésem, hogy Magyarország helyzete most ugy közjogilag, mint közgazdaságilag felette súlyos és válságos, és mert nem látom azt, 'hogy a t. kormány helyes utón törekednék a nemzet érdekeit a válságos helyzetből kivezérelni, a kormány iránt sem én, sem a függetlenségi párt bizalommal nem viseltetik ós a felhatalmazás megadásához hozzá nem járul.« Ugyanekkor gr. Zichy Aladár a t. néppárt nevében, a mely pedig, ép ugy mint a túloldal, ugyancsak az 1867-es alapon áll, következő szavakkal végezte beszédét: »A magam részéről és annak a pártnak a nevében, a melynek szerény tagja vagyok, kijelentem, hogy a mennyiben az imdemnitás ezen házban mindig bizalmi kérdésnek tekintetett, ahhoz hozzá nem járulok.« Az 1899. november 6-diki ülésen Kossuth Ferencz azzal kezdte beszédét: »Az országgyűlés állandó gyakorlata az, hogy az indemnitást mint bizalmi kérdést tekintse,« s azzal végzi, hogy egy határozati javaslatot nyújt be,
