Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.

Ülésnapok - 1901-151

151. országos ülés 1902 november 19-én, szerdán. 23 ségében. (Élénk- helyeslés. Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) Azt mondja a képviselő ur, hogy az előadó emiitette a maga beszédében. Hát igaz, emiitette, hogy biztosítva van az autonóm tarifa létesítése az Í903. évi időpontig. De hát először is azt gondolom, minden szavát, minden ^előadónak betű szerint még sem evinkálbatom. Ámde az előadó nemcsak ezt mondta, mert ugy értette ő is, a hogy a lejáratról az imént én beszéltem; mert folytatja és azt mondja: »De el van látva még egy sanctióval, hogy a viszonosság megszűnésével kapcsolatos következményeket vonja maga utän«, itt van a sanctio, ha a kellő időben Ausztria velünk az autonóm vámtarifa tekinteteben meg nem egyezik. Mit tesz az: kellő időben? Ezt megmagyarázza a közgazdasági bizottság jelentése, a mely kétségtelenül autentikusabb értékkel bir e tekintetben. Ne vegye rossz néven t. Rosenberg barátom, én is sokszor voltam előadó annak idejében, mégis csak az a hiteles, a mi a bizottság jelentésében meg van irva. (Olvassa): »A mi az uj autonóm vámtarifát illeti, arról gondoskodott ugyan a visszavont vámszövetségi javaslat is, de ezen kérdésnck a jelen törvényjavaslatban való megoldása most már teljesen helyesnek és megfelelőnek mondható, mert most annak megállapítása határozottan biztosítva van, a mennyiben az uj kereskedelmi szerződések iránti tárgyalások megindítása előtt azt meg kell alkotni*. Ez, a mit a közgazdasági bizottság mond. az, a mit én is mondok, hogy meg kell alkotni a vámtarifát a tárgyalások megkezdése előtt, de kérdezem, bol van ebben a terminus? Nincs megmondva, hogy ha pedig 19ü2-ben létre nem jön, bekövetkezik a sanctió. Mert az akkor következik be, mikor a tárgyalások megindulnak. A képviselő ur azután a legerősebb és a legközvetlenebb tanura, én reám hivatkozik és azt mondja, hogy én magam is igazoltam annak idejében azt a felfogást, melyet ma önök előadnak. Először is azt mondja, hogy én 1902. januárban azt mondtam, hogy kalendáriumszerü fontossággal bir az idei esztendő s a gazdasági kérdések megoldására ütött a tizenkettedik óra, hogy a szerződések lejáriának kérdése 1902-ben előtérbe nyomul. Most is azt mondom. Összes fejtegetéseimben mindig azt mondtam és mondom, hogy legközelebb el kell határozni, legközelebb tisztába kell hozni a kérdést, hogy a felmondásokkal mi történik? Nem mondok egyebet most sem, mint hogy igenis a kalendáriuma itt van a lejáratnak, annak : megtörténjenek-e a felmondások, de nem lehet mondani azt, a mit önök következtetnek, hogy mivel ma nincs meg, vagy 1902. deezember 31-éig nem lesz meg, a törvény hatályát veszti és hogy a viszonosság sértve van. Ennél sokkal erősebb az, a mit a t. képviselő ur is érvelésében a leglényegesebbnek tart és döntőnek az ellenem való bizonyításban, mikor reám hivatkozik, szerinte, hogy önönmagam mondtam, hogy én átveszem a tartalmát a régi egyezségnek, és így, miután átvettem a tartalmát a régi egyezségnek, köteleztem magam, hogy az 1902. évre vonatkozó terminust is átveszem. Az előbb voltam szerencsés kifejteni már előzőleg, hogy miért volt az 1902-iki terminus benne a régi Badeni-féle egyezségben és miért nem jött bele ebbe. Ezt már kifejtettem. Hanem most a képviselő ur okoskodása nyomán kell mennem. Először tisztáznom kell (Halljuk! Halljuk!) azt a kérdést, hogy mi annak a lényeges tartalma? Az a paktum is előttem van, a mely ugy szól, hogy tartalmát azon törvényjavaslatokból — tehát -latokból — veszi, melyek a ház előtt feküdtek. Az eszme tehát az volt, hogy igenis mindazon dolgok, a melyek a javaslatokban benne vannak, kivéve természetesen azt, a mi módosul, föl kell venni. Pichler Győző: A mi módosul? Széll Kálmán miniszterelnök: Igenis, a mi módosul; majd erre rátérek. És akkor nemcsak a közösség lekötésének szempontja volt előttünk, mert ezt a törvény az első szakaszban fentartotta, a régi törvény ide vonatkozó részeit mint közös állapotot deklarálta fentartandónak; de az uralkodó eszme az volt, hogy ki ne maradjanak azon javaslatok, a melyek az ország érdekében vannak megcsinálva, és a melyekre a megállapodások az ország érdekében megtörténtek az osztrák kormánynyal, úgymint az átutalási eljárás, bankjavaslat stb. Ez volt az uralkodó eszme, mert plurálisban beszél a paktum ; de a szingulárist is elfogadom. De igenis azt állítom, hogy a képviselő ur nem czitált eugem egészen, sőt csonkán czitált; pedig csak egészen lehet czitáltii. Jíi kell egészítenem azt, a mit reám czitált. Én mondom ugyan, hogy : »a tartalomnak annak keli lentiie«, de folytatom: >Ez volt alapgondolata az 1903-iki esztendőnek, nem a határidő maga, hanem a határidők egyöntetűsége.« Azután folytatom : »Egy eltérés azonban van.« Tehát bejelentettem 1899. június 14-én mondott beszédemben, hogy egy eltérés van attól a tartalomtól. És pedig milyen eltérés? »És az abban áll — folytatom tovább — »hogy míg az a programúi és az a szerződésszerű megállapodás, e rendezés lejárati idejét 1903, illetőleg 1904-re tűzte ki, én azt leszek bátor javasolni, hogy a rendezés az önrendelkezési alapon és azzal a régi tartalommal, a melyet vázoltam, 1907-ig tartson.* »Ez az eltérés és 19ü7-ig tartás pedig — mondottam — ellenértéket képez; mikor kitoljuk a lekötöttséget 1907-ig és biztosítva vagyunk, hogy a nemzetközi szerződések lejárata e terminussal összeessék és a többi feltétel is meg legyen, ellenértéket kaptimk.« »1903, illetve 1904-ig — szóltam — kötötte meg az országot a régi egyezség, melyet most 1907-ig terjedő időtartamra javaslok meghosszabbítani a kö-