Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.
Ülésnapok - 1901-160
228 160. országos ülés 1902 hozamából évenkint körülbelül 2 millió jut nekik, a nélkül, hogy a leszámolásba belejönne és a százalékos osztozkodásnak tárgyát képezné. Ezt szintén belső fejlesztésükre fordithatják, beruházásokra és hasznos intézményekre. Ez már öt milliót tesz ki. Azután ott vannak a határőrvidék polgárositása alkalmával létesített házközösségek, a melyek bőségesen el lettek látva annak idején javadalmakkal, a melyeknek évi jövedelme szintén mintegy három millió. Ez az elszámolásban szintén nem szerepel. Én nem fájlalom, hogy nem szerepel ott; de ők meg ne fájlalják, és ne vessék szemünkre, hogy belügyeikre kevesebbet költhetnek, mint mi; az az összeg is rendelkezésükre van tehát bocsátva, és igy azt belső fejlesztésükre fordithatják. Ez már nyolcz millió. Van azonkivül még egy alapjuk, a vallásalap, a mely iskolák és parochiák segélyezésére szolgál. Ezt csak azért nem veszem számításba külön, mert hiszen nálunk is van, de nálunk el van számolva, ők pedig arról nekünk nem számolnak, pedig erről számolni tartoznának, mert ez is belügyi bevételük. Ezek a tényezők, a melyeket megemlítettem, 8'7 milliót tesznek ki oly összegekben, a melyekről ők a velünk való osztozkodásnál hallgatnak, azokról nem számolnak el. Pedig hogyha RZL R 44 és 56°,'o arányában, a tangente szerint megosztanák, akkor 4"9 millió volna az az összeg, amely ide járna a közös terhek viseléséhez, és mert nem számoltatik el, az ő javukra szolgál. Eddigi deficzitjük 130 millió lévén, ez alatt az idő alatt évi átlagos deficzitjük négy millió forintban — nyolcz millió koronában — állapitható meg. Ha hozzáveszszük még az előbb részletezett összeget, akkor azt látjuk, hogy nekik körülbelül 6 millió forinttal, 12 millió koronával több áll rendelkezésükre, mint az a 44°/o, melyet a törvény biztosit számukra. Azt hiszem, hogy ilyen körülmények között arról panaszkodni, hogy mi az elszámolási tételeknél nem vagyunk méltányosak, nem lehet. Nem emiitettem volna most ezt fel, — hiszen a regnikoláris bizottságok nemsokára tárgyalni fognak — de azt akartam vele illusztrálni, hogy ezt az álláspontot a nemzeti párt foglalja el; a bán vezetése alatt álló és a bánt támogató kormánypárt csinálja ezt és mégis ők panaszkodnak ellenünk! Hogy az ilyen jogosulatlan alapokra helyezett panaszok a rakonczátlan és még más oldalról is bujtogatott elemeknél milyen hatást támasztanak, azt nem lehet előre mérlegelni, mert az eldobott kőnek az útját nem lehet előre meghatározni, ha nagy erővel van eldobva. Végső következményében azonban ez eljárás vezet viszsza a Starcsevics féle tanokra és Franknak eléggé nem jellemezhető követeléseire, és arra az álláspontra, hogy Horvátország most ismét önálló pénzügyet követel. Hogy az önálló pénzügy mit jelent, azt felesleges itt bővebben fejtegetnem. Tény az, hogy az állami önállóságnak deczember 1-én, hétfőn. egyik legfőbb attribútuma, (TJgy van! TJgy van! a szélsöbdloldalon.) és mikor* ők ezt követelik, akkor nem a magyar törvényhozással helyezkednek szembe, nemcsak a magyar államjoggal, hanem saját külön jogukkal is. Megtagadják saját történelmüket. Mikor minket vádolnak, hogy elkobozzuk e jogukat, akkor önmaguk hamisítják meg a saját történetüket. Hiszen méltóztassanak megnézni, Deák Ferencz a zágrábi levél alkalmából is rámutat, törvénytárunkban az 1790. évi 59. és 60. t.-czikk is arról beszél, hogy magok a horvátok kérték, hogy a magyar országgyűlés külön tárgyalja az ő adójukat, mert jól felfogott érdekük és államjogi helyzetük szerint ők is igy találták helyesnek ! Beőthy Ákos: Annyit sem fizettek, mint Pozsony megye! Barta Ödön: Hát, t. ház, mikor ennek konstatálása mellett ismétlem, hogy egy-két hazafias beszéddel nem lehet megszüntetni azokat az aggodalmakat, a melyeket táplálunk, (TJgy van! TJgy van! a széls">baloldalon.) nem lehet eloszlatni azt a keservet, a melyet ott éreznek, de a melyet itt mi is érezünk: akkor igenis jogosult az is, ha azt mondjuk, hogy a t, nemzeti párt otthon és itt egyaránt azzal a súlyos kötelezettséggel áll szemben, hogy nyíltan be merje vallani, a mi jog, törvény és igazság a magyar állam szempontjából, s merje hirdetni itt és ott egyaránt, hogy Horvátország nem önálló állam, hanem a magyar államnak egyik integráns területe, a hol a magyar jognak kell uralkodnia abból a szempontból, hogy a ki a magyar állam polgára, annak biztonsága állandóan minden tekintetben meglegyen. (TJgy van! TJgy van! a szélsőbaloldalon.) Azok között a tünetek között, melyeket oly czélból említettem, hogy rámutassak, hogy igenis idegen czélok szolgálatában irritálják Horvátoszág iránti viszonyunkat, nem utolsó az sem, a mit Dalmácziára vonatkozólag a legutóbb észlelhettünk. Horvátország egy nagy áramlata, t. i. a nagy Horvátország megvalósítása czimén követeli, vagy reménykedik, hogy Dalmácziát vissza fogja csatolni. Ez veszélyes dolog és alkotmányjogunk szerint, alkotmányellenes. De, hogy egy helytartó, — ha jól tudom, b. Handel helytartó Dalmácziában és mindenesetre jelentékeny tényezője a dalmácziai fejlődésnek, — egyenesen biztatni merje a horvátokat arra, hogy egy Nagy-Horvátország létesítése mellett kebelezzék magukba Dalmácziát, ez már több, mint a mennyit azzal a bizonyos keleti nyugalommal végig szabad élvezni. És azt hiszem, egészen a tárgyilagos kritika terén maradva, mondhatom, hogy ha Magyarországnak külügyi vonatkozású dolgaival nem is törődik a kormány, de belügyeinkkel talán ily mellékesen még sem volna szabad könnyedén elbánnia. I (TJgy van! TJgy van! a szél-s'óbaloldälon.) Lássuk