Képviselőházi napló, 1901. IX. kötet • 1902. november 19–deczember 12.

Ülésnapok - 1901-159

159. országos ülés 1902 november 29-én, szombaton. 201 kereskedelmi téren oly állást kezdett elfoglalni, mint a milyent ma elfoglal velünk szemben a morva, cseh, és osztrák ipar és kereskedelem. De fájdalom, ez a szépen indult fellendülés, a mily gyorsan keletkezett, a román vámháboru kitörésével ép oly rohamosan enyészett is el. A mit most az ipar fellendüléséről voltam bátor megemlíteni, az nem is tartoznék előadásom keretébe, csak azért tértem ki erre, mert valahányszor itt egyikkel-másikkal a székely kérdésről beszélek, hallom azt a megjegyzést, hogy hiába, kiváltságos osztályokat a társadalom most már nem ápolhat, ezeknek az ideje lejárt, életrevalónak kell lenni, ezeké a jog a megélhetésre stb. Csak az ilyen véleményű egyéneknek akartam bebizonyítani azt, hogy a székelységnek mostani nyomorúsága nem az ő élhetetlenségéből, hanem a viszonyaiból származik, (Igaz! Ugy van! a szélsobalóldalon.) mert mikor viszonyai engedték, képes volt nagy eredményeket elérni ugy az ipar, mint a kereskedelem terén. A székelységet különben életrevalóság dolgában, ugy tapasztaltam, nincs semmiféle más faj, mely felülmúlná. Az én vidékemen pl. szintén meg volt kötve a székelység keze, nem mozoghatott 48-ig szabadon, de azért ma is jöjjön el bárki és meglátja, hogy minden nemzetiség közt ott a székelység legelői áll. Nem minden vidéken lehetett ez igy, a minek oka nem a székelység szorgalmában, erejében, hanem csak a viszonyokban és körülményekben rejlik, a mennyiben a több mint száz éven keresztül leigázott székely népnek nem volt alkalma a száz év rombolását oly rohamosan kiheverni. Ezeknek előrebocsátása után bátor leszek most újból visszatérni elbeszélésem fonalához és elmondani, hogy a kiket a román vámháboru tönkre tett, természetesen szétoszlottak a szélrózsa minden irányában, legnagyobb részük bement Romániába, a másik résznek nem maradt más módja a Székelyföldön, mint újból visszatérni az ősi foglalkozáshoz, a szántás-vetéshez, földmiveléshez és erdőkezeléshez. Igen, de már a közben ezen a téren is nagy átalakulások történtek, mert a mint már mondottam, 1848-ig a székely nem fizetett adót, mig az 50-es években adót kértek tőle ugy személye, mint közbirtoka után. Már most az a kérdés merült fel mindjárt az 50-es években, hogy ki fizesse a közös erdők és birtokok adóját ? A közös erdőnek adóját a falu kereskedőjétől, szatócsától, csizmadiájától, szóval az idegen elemtől nem kérhették, mert azok nem használták a közös birtokokat, az urak szintén nem voltak hajlandók fizetni, mert az erdő faizását az urak szintén nem szokták használni. Nem azért, mintha ahhoz joguk nem lett volna, hanem mert a székely nép maga oly olcsón szállította a piaczra a kész fát, hogy uri embereknek egyáltalában nem volt érdemes faüzlettel foglalkozni. Tehát ez a foglalkozás csak a legszegényebbb, csak az arra ráutalt nép KÉP VII. KAPLÓ. 1901 1906. IX. KÖTET. foglalkozása volt. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Kitalálták tehát, legczélszerübb lesz, ha az erdő adóját az fizeti, a ki azt használja. Mikép történhetett ez ? Ugy, hogy minden kocsi fa után 4 — 5 krajczár akczist kellett fizetni annak, a ki az erdőbe fáért megy. Még most is jól emlékezem a nép felháborodására, melyet ez a néprétegekben szült, hogy ha az erdőbe megy fáért, négy-öt krajczár akczist kell fizetnie. Ez a négy-öt krajczár akczis-szedés lassan-lassan az erdők tulajdonjogának azt a látszatát adta, mintha az nem a székely népnek, hanem a székely községnek tulajdona volna, mert megjegyzem, hogy abból több jött be. mint a mennyi az adóra szükséges volt és ezt a többletet a község a saját czéljaira felhasználta. Az 1867-iki kiegyezés után helyreállott a magyar alkotmány s a kiegyezés után első dolog volt helyreállítani az uzsora-szabadságot, a mely mindenütt e világon, ugy a Székelyföldön is igen irtózatos pusztítást és rombolást okozott. (Ugy van! Ugy van! a szélsobalóldalon.) De nem ebben volt a legnagyobb kár, hogy igen sok székely család jóhiszeműségét az uzsorás saját czéljaira kizsákmányolta, hanem abban volt a legnagyobb csapás, hogy az uzsoraszabadság által oly rétegek jöttek felszínre, melyek sehol a világon a közélet ápolására jóknak és alkalmasaknak nem bizonyultak. (Igaz! Ugy van! aszélsobalóldalon.) Nehogy félreértessem, nehogy azt higyje valaki, hogy belőlem antiszemitizmus sugallja ezen kifejezéseket, bátor leszek kinyilatkoztatni, hogy a Székelyföldön akkor szemita nem is volt. Az én czélzásom a zsidókra s egyáltalában semmiféle nemzetiségre nem vonatkozik. Vonatkozik az egyikre ugy mint a másikra, mert ép ugy volt uzsorás a székelyek közt, mint a szászok, örmények és románok közt, és uzsoráskodott az, a melyik erre hivatva volt. Ezen uzsoráskodás utján fölszinre került egyének a virilis intézmény segélyével egyszersmind a községek élére is jutottak. Alkotmányos életünk hajnalán csakhamar létre jött az 1871. évi arányositási törvény, Mihelyt ez a törvény meghozatott, mindjárt megkezdődtek a kombinácziók, vájjon ez a törvény a székely közös birtokokra vonatkozik-e, igen vagy nem ? Az egyik azt mondta, hogy vonatkozik, a másik azt mondta, hogy az lehetetlen, hogy felosztják a székely birtokokat! De abban már valamennyien egyetértettek, hogy lehetőségig a székely közbirtokok jogviszonyaira fátyol borittasssék, hogy ne lehessen látni annak tulajdonképeni tulajdonjogát. Ezek közül a jó urak közül senki sem gondolt arra, hogy ő is megoszsza azt a vagyont a székelységgel, a mit azalatt gyűjtött, mialatt a székely terhesen szolgálta a hazát, saját ruházatával és kenyerével katonáskodott, pedig nagyon sok olyan is volt közöttük, a ki szemeivel látta, hogy az a székely apa miképen adja el legutolsó darab földjét 26