Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.

Ülésnapok - 1901-144

332 íhk. országos ülés 1902 november lí-én, kedden. Hiszen a korona nem tartozik osztályhoz. Hogyne ismerhetné tehát fel minden osztálynak igazát ? És ez sem idegen álom. A demokratikus királynak — habár mosolyognak is talán ezen az elnevezésen, — vagy a népkirályságnak az eszméje, nem Lassale álma volt, a ki a »Sociales Königsthumról« álmodott, nem Nauman páteré, a ki a »Demokratisches Kaiserthumról« irt könyvet. Ez megvolt már a XVIII. században élt magyar radikális íróinknak tanaiban, mert II. Lipót alatt mindazok, kik radikális irányban működtek, a kik radikális munkákat irtak, a leghívebb royalisták voltak. Martinovics apát és társai, Hajnóczy József. voltak a király politikájának leghívebb támaszai. Hiszen Martinovics meghitt embere volt II. Lipótnak, meghitt embere és tanácsadója volt neki, a kit titkos küldetésekkel is bizott meg. Igenis, ezen magyar demokratáknak irataiban megtalálható már a demoki-atikus királyságnak eszméje; Hajnóczy József egy munkájában, a melyet »De subsidiis.« az ország adóiról irt, kimondta azt, az abban a korban érthető tételt, hogy az elnyomott néprétegeknek ma, — azt a korszakot értve, — nincs más védelmezője, csak a király. Csak akkor lettek ők antidinasztikus politikusok, a kik addig hü royalisták voltak, s a kik nemzeti irányban sem estek kifogás alá, a midőn Ferencz császár reakczionárius politikája megfosztotta, őket attól az álomtól, hogy igenis lehetséges a demokratikus királyság. Én, t. ház, azt tartom, hogy a mi már ezen uralkodó dinasztia egyes tagjainál hazafias tanácsadóknak sikerült; ha sikerült II. Lipótot — bár, fájdalom, rövid ideig uralkodott, — rábírni arra, hogy nemcsak alkotmányosan, hanem azon kor szelleme szerint, demokratikusan uralkodjék: azt tartom, t. ház, hogy ez ma sem lehetetlen, csak meg kell, hogy legyen hozzá az erő; meg kell hozzá az akarat és a bátorság. (Ugy van! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Az »udvar« szó, t. ház, a magyar etimológia szerint nem zárkózottságot jelent; az »udvar« szó nyíltságot jelent. (Helyeslés a szélsobaloldalon.) Nyílt helyet jelent honnan meg lehet látni a nép bajait, keserveit; nyilt helyet, a hol nincsenek titkok és suttogások; a hova beláthat a nép. (Helyeslés és tetszés a szélsobaloldalon.) Ennek a nyilt udvarnak megteremtése, t. ház, ez volna egy igazán nemzeti politikusnak legszebb feladata és legszebb hivatása. Ha ez megtörténnék, ha erre látnánk jelenségeket, akkor a czivillista felemelése a súlyos gazdasági helyzet mellett sem volna kétséges, sőt — paradoxont mondok, — ha ez igy volna, akkor a czivillista felemelésének kérdése nem is kerülhetne ide, mert a király ismerné az ország közgazdasági helyzetét és nem emeltetné azt. (Ugy van! Ugy van! a szélsobaloldalon.) A mi, t. ház, a hadügyi követeléseket illeti, ezekre nézve csak arra utalok, hogy csodálatos ellentétet látok az ujonezok létszámának felemelését czélzó törvényjavaslat és azon javaslat" között, a mely a kivándorlás szabályozásáról és részben megakadályozásáról szól. T. ház! Ha a kormány látja azt, hogy a nép oly rossz gazdasági helyzetben van, hogy az élettel oly nehéz harezot kell vivnia, hogy a haza földjén immár csak erős rendszabályokkal lehet megtartani; ha a kormány azon véleményben van, hogy a nemzeti termeléshez itt minden ember szükséges, és másfelől egy törvényjavaslatot nyújt be, a mely közel 40.000 embert fog állandóan elvonni a nemzeti munkától: hogyan lehet ezek között az összefüggést megérteni ? Hiszen az a 40.000 ember, a. kiket be fognak dugni a kaszárnyába, mindmegannyi kivándorló, mert kivándorolnak Magyarországból egy idegen országba: a kaszárnyába, (Ugy van! Ugy van! a szélsobaloldalon.) a melynek külön törvénye, külön jogrendje van. Ez mind kivándorol, mert a termelésben, a nemzeti munkában részt nem vehet. De még nagyobb kár ez gazdasági szempontból, mintha Amerikába vándoroltak volna ki; mert az Amerikába kivándorló pénzt küld haza a családja tagjainak, (Ugy van! Ugy van! a szelsöbaloldalon.) a kaszárnyába pedig a családtagoknak kell pénzt beküldeniök. (Ugy van! Ugy van! a szélsobaloldalon.) Nem értem tehát a kormány politikáját, a mely egyfelől nyíltan bevallja, hogy

7 a nemzeti termeléshez minden emberre szüksége van; a mely nyiltan bevallja azt, hogy itt olyan szánalmas helyzetben élünk már, hogy a magyarokat fiilöknél fogva kell visszaránczigálni a határról, hogy az édes hazát el ne hagyják: másfelől pedig a kaszárnyába akar bedugdosni 40.000 embert, és mérhetetlenül felemeli a nemzet terheit. Hát, t. ház, rámutattam már arra, hogy a régi rendi országgyűlésen megtették, de, remélem, most ezen is. legalább ezen oldalról, meg fogják kérdezni a kormányt, hogy miért adjuk ezeket az áldozatokat, miért annak a hadseregnek, a mely a maga belső jogrendjében nem akar a nemzethez alkalmazkodni, annak a hadseregnek, a mely a maga három éves szolgálati idejével ma is túlontúl felemészti a nemzetnek erejét? Miért? Hiszen én a miniszterelnök ur korszakában nemzeti engedményről egyről sem tudok. Ha legalább tíz szobrocskát kaptunk volna ismét — mert az előző korszaknak megvolt legalább ez a nemzeti vívmánya — ha legalább ujabb tiz szobrocskát kaptunk volna. De ezt sem kaptuk. Nem értem tehát, miért, minő jogon, milyen indokolással követelhetik ismét — mikor elismerik, hogy a nemzet súlyos, válságos gazdasági helyzetben van — ezeket az áldozatokat? Itt van még egy másik kérdés, a mely indokolja, hogy bizalmatlan vagyok a kormány iránt, különösen mint városi kerület képviselője. Itt az adóreform kérdése. A t. pénzügyminiszter ur, valahányszor az adóreform kérdésében felszólalt, mindig más és más álláspontot val-