Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.

Ülésnapok - 1901-135

135. országos ülés 1902 október 20-án, hétfőn. 133 rátérni, hogy t. i. mi is küldtünk egj osztrák és egy magyar birót, mikor — mondom — az a biróság összeült, hogy a károkat megállapítsa, akkor az észak-amerikai államok egyszerre nemcsak a közvetlen, hanem a közvetett károkat is és pedig óriási, milliókra menő összegeket követeltek Angliától. S akkor mi történt? A biróság működését egyelőre felfüggesztette, mert azt mondotta, hogy olyan követelésekre nézve, a melyek a kompromisszum után támasztatnak, — de hát a mi esetünkben, sajnos, nincs kompromisszum, csak két Ítélet — »olyanokra nézve«, azt mondja, »én magamat kompetensnek nem ismerhetem el«, és csak később, sokféle módosítás után ment bele a bíróság, miután az angol közvélemény és mindenki fel volt háborodva, abba, hogy a maga részéről ezt az igényt mégis elutasította, és igy döntötte el ezen ügyet, a melynek egyik legszomorúbb és legsajnálatosabb része az volt, — a mint ma a nemzetközi irók elismerik — hogy az egyik fél olyan igényeket támasztott, a melyek a kompromisszumba foglalva nem voltak. Itt pedig világos, hogy ha Ausztria becsületesen és tisztességesen akart volna velünk szemben eljárni, azon nagy áldozatok után, a melyeket Magyarország azzal hozott, hogy ezen ügyet nemzetközi biróság elé bocsátotta: akkor — és ezt jegyezze meg magának Körber ur, a ki az osztrák képviselőházban a választott-bíróságnak köszönetet szavazott — a tisztesség legelemibb parancsa megkövetelte volna, hogy nemcsak ezen igényt bíróilag visszautasítsák, hanem hogy maga az osztrák kormány ezen igényt, mint nem létezőt és egyszer s mindenkorra figyelmen kivül hagyandót visszavonja. Ezt az igényt pedig, t. ház, Ausztria mindeddig a pillanatig, a midőn én ezen interpellácziómat intézem a t. kormányhoz, legalább köztudomás szerint, vissza nem vonta, (ügy van! Ugy van! a szélsőhaloldalon.) Pichler Győző : Nem bolond ! (Mozgás és zaj.) Visontai Soma: Már pedig, ha igy áll a dolog, akkor tessék megmondani, hogy a nemzeti becsület szempontjából kötelez-e bennünket ez a szomorú ítélet, a mely különben anyagilag is a legsujtóbb Magyarországra nézve? Mert, t. ház, ha valaki ezt az egész anyagot át fogja vizsgálni, ha megnézi, hogy mik bizonyítják Magyarország igazait, és minő semmiségek azok, a mik Ausztria mellett szóknak: akkor csodálatosnak, különösnek fogja találni, — nem akarván a részrehajlás vádját emelni senki ellen — hogy ezt az ügyet igy döntötték el. T. ház, arról volt szó, a mint mondottam, hogy a Magyarországon ma is fennálló magyar határ és az osztrákok által önkényüleg felállított határ közötti terület ismertessék el magyar területnek. Hogy ez a terület tényleg magyar, az számtalan okmánynyal bebizonyíttatott. Bebizonyították azt királyi adománylevelek; igy pl., hogy csak egynéhányat említsek fel, — mert ennek az óriási anyagnak csak kis részét akarom felemlíteni, a mely igazán elég fontos arra, hogy a t. ház felőle tájékozva legyen, — itt van pl. II. Ulászló királynak egy eredeti adománylevele 1290-ből Zápolya István részére; itt van Zápolya Jánosnak egy eredeti adománylevele 1528-ból Lasky Jeromos részére; I. Ferdinándnak egy eredeti adománylevele 1535-ből Lasky Jeromos részére. Mindezekben az adományosok a dunajeczi uradalmat királyi adományul nyerik; hogy pedig a dunajeczi uradalom tartozékai közé a Halas-tó és a Halas-tó körüli terület is tartozik, azt ismét világosan bizonyítják az okmányok. Hogy pedig más területet, mint magyar területet magyar király nem adományozhat, azt ezen t. ház előtt, azt hiszem, nem szükséges bizonyítani. Továbbá bebizonyították azt is, t. ház, hogy ez a terület azon donácziós levelekben mindig bennfoglaltatott; bebizonyította először is a Palocsay-Salamon-féle lőcsei levéltárban levő eredeti diploma; továbbá Rudolf császár és király helybenhagyván 1594-ben egy eladást, az eredeti donaczionális okmány szintén ezt tanusitja. Ugyanazt bizonyítja a szepesi káptalan hites helyének egyik eredeti statucziója, a mely 1595-ben palocsai Horváth Györgyöt tulajdonosként iktatta be. Bizonyítják ezt még számos más okmányok; és ennek, valamint későbbi fejleményeknek daczára ez a terület Ausztriának Ítéltetett oda. Oda ítéltetett pedig, t. ház, két rendkívül feltűnő és sértő okból. Az első az, hogy hogyan alkalmazta a biróság a bizonyítás terhét. Ezt tartozom elmondani; (Halljuk! Halljuk! a szélsöbaloldalon.) ezt az egyet szakítom ki az ügy lefolyásából. T. i. mindenki azt hihetné, minthogy ez a rész Magyarország birtokában volt, éä ő volt tulajdonképen ki a tényleges birtokot birta, hogy a bizonyítás terhe Ausztriát fogja illetni. Azonban nem ugy történt. Mit mondott a választott-biróság: En elismerem azt, a mit a magyar kormány mond, elismerem azt, hogy ugyancsak 1625-ben fel egészen Neumarkt-ig egy 45 négyszögmórtföldnyi területet 130.000 lakossal elrabolt Lengyelország Magyarországtól! ezt elismerem; elismerem azt is, hogy későbben, midőn Magyarország ezt igényelte, akkor a lengyel fiskus egyik képviselője, a mint a latin szövegből is látszik, ezen Halastót jelölte meg, mint olyan határt, a mely Magyarország határát képezi; de mégis Magyarországra ruházta a bizonyítás terhét, a következő hihetetlen indokolással (olvassa): »Mert nehezen tehető fel,— tessék ezt meghallgatni, hallgassa meg mindenki, a kiben egy kis jogérzék van, - hogy Komorovszky a kérdéses helységeknek birtokába csupán a Halastói-patakig vezettetett volna be és hogy csupán a Halastói-patak jobb partján fekvő, most vitás, az egészhez képest csekély terület hagya-