Képviselőházi napló, 1901. VIII. kötet • 1902. október 8–november 18.

Ülésnapok - 1901-135

132 135. országos ülés 1902 október 20-án, hétfőn. —• inert mi sohasem voltunk azok, a kiktől követeltek, hanem azok, a kik követeltek, — mégis kiküldtük a bíróságot, csak azért, hogy véglegesen eldöntsük a kérdést. És mi történt? (Halljuk! Halljuk!) Az, hogy az Ítélethozatal előtt a tárgyalások során, Ausztria ujabb óvást és igényt jelentett be az ő elévülhetetlen jogainál fogva egész a lengyel nyeregig, nem ugyan Budapestig, hiszen, ezt is megtehetné most, a mikor látja, hogy ezt megtehetíe, egész a Dunajeczig elrabolt óriási területre. Es mikor látta, hogy milyen kedvező fordulatot vesz reá nézve a bíráskodás, akkor bejelentette, hogy ő fentartja igényét egész a lengyel nyeregig. Ez most már döntő dolog. Mert hogy áll a kérdés? (Halljuk! Halljuk!) Én szerintem, mikor ez az igény bejelentetett az osztrákok részéről, a bíróságnak az arbitriumot nyomban abba kellett volna hagynia. Abba kellett volna hagynia azért, mert ők arra illetékesek nem lévén, ha visszautasitják, subjective mégis fennmarad az az igény, — subjective — és mert azt, a miért ők ki lettek küldve, hogy t. i. véglegesen, mindenkorra döntsék el a határt, elérni nem lehetett. Hogy a bíróság ezt mennyire érezte, hogy ő maga is elveket proklamál, hogy t. i. az ő Ítéletének hatályossága mennyire kétséges, ezt az ítéletnek ugy rendelkező, mint itélő része bizonyítja. A rendelkező rész ezt mondja (olvassa): »A császári és királyi osztrák kormány képviselőjének, megbízója javára, jegyzőkönyvbe vett ama fentartása, hogy később esetleg Magyarország ellen további területi igényt támaszt egészen az ügynevezett lengyel nyeregig, mint olyan, a mely a kölcsönös bírósági szerződés bizottsági megkötésének tartalmával és czéljával ellentétben áll, tehát megengedhetetlen, visszautasittatik.« Az indokolásban pedig azt mondja: »A tárgyalás folyamán dr. Balezer tanár «, a ki a szóbeli tárgyalásokon erősen vitte a szót és kitűnő plaidirozónak bizonyult, szemben a mi képviselőnkkel, a ki az írásbeli dolgokat jól készítette elő, de mint hivatalnok, jogvédelemre nem lévén begyakorolva, ott természetesen azzal szemben, mint gyengébb, a rövidebbet húzta, — mondom: »Dr. Balezer tanár, Ausztria és Galiczia tartomány képviselője, megbizója« tehát az osztrák kormány nevében, — »azzal a fentartással élt, hogy esetleg egy később beálló esetben Galicziának elévülhetetlen jogai egy kelet felé messzebbre tolt határig, egész a lengyel nyeregig érvényesíttessenek és követeltessenek. « Ettől azonban eltekintve, a választott-bíróság kénytelen az állását és döntésének jogérvényét sértő ezen fentartást annál is inkább visszautasítani, miután a választott bírósági szerződésben — a mi alatt a két törvény értendő — az áll, hogy az állami és tartományi határnak bizonyára nem csupán átvett és ideiglenes, hanem épen végleges megállapítása vétetett czélba mindkét kormány részéről és mert azon a területen a határvillongásnak végleges kirekesztése körül forog a kérdés, minden további fentartás kizárásával. A dr. Baiczer tanár fentartása tehát a választott-bírósági szerződés tartalmával és czéljával ellentéttétben áll és így megengedhetetlen, T. képviselőház! Ők visszautasították ezt az igényt, de Ausztria részéről az igény a mai napig sincs visszavonva és semmisnek deklarálva. Már pedig hogyan áll ez az ügy? Magyarország nem volt ellenséges hadakkal megtámadva az ő területe szempontjából, Magyarországnak nem kellett védekeznie nemzetközi betörések ellen, Magyarország tisztán ezen kényelmetlen és kellemetlen kétoldalú szubjektív érzéseknek leküzdése czéljából vállalkozott arra, hogy nemzetközi bíróságot hív egybe. Ott a felek jóhiszeme abban nyilatkozott meg, hogy azt az ítéletet, a melyre nézve magukat alávetik, fentartják ugy a jelenben, mint a jövőre nézve. Alávetette pedig magát ugy Magyarország, mint Ausztria arra nézve, hogy pro futuro mindenkorra legyen köztük békesség, alávetette magát e tekintetben a biróság végleges döntésének. Már most mondja meg nekem a t. miniszterelnök ur, micsoda nyereségünk van abból, hogy ezt a gráczi ítéletet törvényeink közé iktatjuk? Hol van itt elérve a választott-bíróság czélja, ha Ausztria fen tartotta egészen addig a perczig, a melyben most beszélek, — mert nem vonta vissza — az ő elévülhetetlen igényeit egészen a lengyel nyeregig? Mondja meg a t. ház, vájjon a nemzeti becsület szempontjából kötelezve vagyunk-e mi ezt a nemzetközi bíráskodást, ezt az ítéletet respektálni és törvénybe iktatni, ha a másik fél továbbra is a lengyel nyeregig tartja fenn igényeit ? (Helyeslés a szélsőim'oldalon.) Mert az nem elég, hogy a biróság ezt az igényt egyszerűen visszautasítsa, a mint hogy visszautasitotta, mert, a mint maga a biróság mondta, az igénytámasztás megtámadja a jog érvényét. És hogy arról az oldalról kellett volna az igénynek semmisnek deklaráltatni, azt bizonyítják a nemzetközi bíráskodási jogi esetek. A t. miniszterelnök ur bizonyára ösmeri a_ hires Alabama esetet. A mikor az Egyesült Északamerikai Államok a polgárháború idején észrevették, hogy Anglia Dél-Amerika segítségére megy, hogy hajókat ad annak segítségére, — többek között azt a hires Aíabama-hajót, a mely megkezdte körútját a déli tartományok érdekében akkor későbben, mert ez 63-ban volt, a 70-es évek elején, az 1871. évi májusban kötött washingtoni szerződés értelmében választott-bíróságot küldtek ki és pedig azért, hogy állapítsa meg az észak-amerikai államok kártérítési igényeit. Mikor ez a biróság összejött, — és ezért ma is támadják a nemzetközi jogi irók ezí a bíróságot a szervezete szempontjából — maga Anglia és maga Észak-Amerika is küldött bírákat, a mire a mi szempontunkból később fogok