Képviselőházi napló, 1901. VII. kötet • 1902. május 12–junius 20.

Ülésnapok - 1901-115

llo. országos ülés 1902 mi azt, mint legnagyobb vívmányt állítják oda saját lapjaikba cziczeró-betükkel, az ellenzék felszólalásait pedig persziflálják, elhallgatják, elferdítve adják, ugy, hogy az ellenzék mint egy nevetséges rossz van jellemezve.* A körülmények összetalálkozásánál fogva kénytelen vagyok ezt a kijelentést, mint személyemre vonatkozót^tekmteni. Azzal szemben a tényállás a következő. Én a közös ügyek intézésére kiküldött országos bizottság albizottságának üléseiről a lapoknak tudósítást egyáltalában nem adok, hanem a »Magyar Nemzet« számára néhány vonással ezen üléseknek mintegy külső képét rajzolom meg. És én felszólítok bárkit, mutasson nekem egyetlenegy sort, a mely e rövid tudósításban akár a tárgyilagosság ellen vétene, akár pedig azt bizonyítaná, hogy én az ellenzéki és kormánypárti delegátus urakkal és azok beszédeivel nem egyformán bánok el. Az albizottság vitáiról szóló tudósításokat — ugy tudom — a félhivatalos kőnyomatosok látják el, és ugyanazon beszédszövegeket bocsátják valamennyi lap rendelkezésére. A lapszerkesztők egyéni felfog asa, a lap beosztása teszik azután, hogy az egyik szerkesztő a beszédekből többet, a másik kevesebbet ad ki. De abban, hogy kevesebbet vagy többet adnak, nincs semmi czélzatosság. A külügyi albizottságnak május 13-iki üléséről szóló tudósításban például az ellenzéki delegátus urak beszédei kormánypárti és ellenzéki lapokban eléggé bő kivonatban jelentek meg, holott a gróf Tisza István beszédéből még a mi lapunkban és valamennyi kormánypárti lapban is csak egyetlenegy sor jelent meg. Bizonyára azért, mert ő nem látta szükségét, hogy beszéde tartalmát a tudósítóval közölje. Azt gondolom, nem az elfogultságnak bizonyítéka, sem azé, hogy a kormánypárti lapok az ellenzéki delegátusok nyilatkozatait elferdítik, jelentőségét kicsinyítik, vagy épen kigúnyolják. Továbbá pl. a tegnapi külügyi albizottság ülésében az ellenzéki delegátusok által elmondott beszédek csaknem szószerinti szövegben, egész terjedelmükben vannak meg abban az újságban, a melylyel én benső összeköttetésben állok, inig a » Budapesti Hirlap« ugyanazon beszédeknek csak egyharmadrészét látta jónak közreadni. Végül a mi azt illeti, hogy én protekezió révén jutottam be a delegáczióba, azt gondolom, hogy az, hogy egyik vagy másik pártvezetés és párt a pártnak egyik vagy másik tagját milyen bizottságba jelöli, minden pártnak belső ügye, és a politikai bizalom kérdése, a melybe más oldalról beleszólása senkinek sem lehet, (Helyeslés a jobboldalon.) Engem különben is szavazattöbbséggel első pótdelegátusnak választottak meg, és a törvény értelmében akkor hívtak be engem a delegáczióba, a midőn a rendes delegátusok sorában egy tagsági hely megürült. Ha tehát az, hogy a képviselőház szavazatainak oly nagy többsége reám esett, protekeziót jelent, akkor én a protekeziónak erre a formájára, és ájus 15-én, csütörtökön. 79 erre a nemére büszke vagyok. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Elnök: Következik a napirend szerint az 1902. állami költségvetésről szóló törvényjavaslat (írom. 143, 145) folytatólagos tárgyalása. Illyés Bálint jegyző: Lindner Gusztáv! Lindner Gusztáv: T. ház! Mikor az általános költségvetési vita alkalmával a t. kormány költségelőirányzatát pártonkívüli elvtársaim nevében elfogadtam a részletes vita alapjául, bátor voltam egyúttal kijelenteni, hogy ezáltal az appropriáczió kérdését érinteni nem akarjuk. A t. miniszterelnök ur, és a t. igazságügyminiszter ur részéről a költségvetési vita folyamán közviszonyainkra vonatkozólag tett nyilatkozatok után mi pártonkivüliek nem vagyunk azon kellemes helyzetben, hogy a t. kormányt ez alkalommal bizalmunkban részesítsük, s ennélfogva kénytelenek vagyunk a napirenden levő törvényjavaslat ellen szavazni a következő indokokból: Nem hagyhatjuk válasz nélkül a t. miniszterelnök ur részéről hozzánk intézett, a telhetetlenség súlyos vádját tartalmazó azon két kérdést: »Hát önöknek még az 1868 : XLIV. törvényczikk sem elég?« »Hát önök beváltatlannak tartják ezeket az ígéreteket ?« A telhetetlenség vádját, t. ház, épen mi egészen nyugodt lélekkel tűrhetjük; mert ki nem tudja s ki tagadhatja csak némi jogosultsággal is, hogy a szent István koronája területén lakó összes nemzetiségek közül a mienk legtöbbet veszített jogaiból és szabadságaiból és annak daczára legkevesebbet kér az államtól, a mi népprogrammunknak a többi nemzetiségek programmjainak összehasonlításából kétségbevonhatlanul kiderül. Mit kérünk, t, ház ? Nem kérünk egyebet, mint a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában hozott törvény végrehajtását, mely törvény a hazánkban élő nemzetiségek kulturális létminimumának biztositéka s mely méltányos kívánságok teljesítésére meglevő hajlandóság esetén, összhangzásban a többi országos törvényeinkkel, még manap is nehézség nélkül végrehajtható. A mit nemzetiségi kérdésnek nevezünk, az a hazánkban élő nemzetiségeknek a szabadság és jogegyenlőség elveinek létesítésére irányuló törekvése. A nemzetiségi kérdésnek sikeres elintézése számos nagyjelentőségű állami feladat kielégítő megoldásának szükségképi előfeltétele és alkalmas kulcsa. Két erősen kidomborodó tény most máitöbbé nem tagadható: Az egyik az, hogy a nemzetiségi kérdést elnyomni nem lehet, s hogy az állam érdekei annak észszerű megoldását sürgetik. A másik époly kétségtelen tény elég drágán megvásárolt azon tapasztalás, hogy a nemzetiségi