Képviselőházi napló, 1901. VII. kötet • 1902. május 12–junius 20.

Ülésnapok - 1901-114

lik. országos ülés 1902 helyreállítása és személyes kérdés czimén felszólaljanak. Először Molnár János képviselő urat illeti a szó. (Zaj. Halljuk! Halljuk!) Kérem, szíveskedjenek a képviselő urat meghallgatni. Csendet kérek! Molnár János: T. ház! A t. miniszterelnök ur félreértette tegnapelőtti beszédein egy-két passzusát, mert azt állítja, hogy egy és ugyanazon időben hideget és meleget fújtam ki a számból, a mikor azt mondtam, hogy nem tudom ugyan, hogy melyik fog a két miniszterelnök közül megbukni, de mégis tudom, hogy az, a ki megbukik, az nem az osztrák miniszterelnök lesz. Széll Kálmán miniszterelnök: ügy mondta: a ki engedni fog! Molnár János: Szórói-szóra fogom ezitálni szavaimat: »Hogy vájjon a két miniszterelnök ur közül melyik fog letörni, vagy engedni, azt nem tudjuk; de mi attól tartunk, hogy az, a melyik engedni fog, nem az osztrák miniszterelnök és nem az osztrák kormány leend.« Ugyanakkor a t. miniszterelnök ur közbeszólt, hogy vájjon melyiknek örülnék jobban, hn t. i. ő, vagy Körber miniszterelnök ur törnék-e le? Ezt a közbeszólást akkor nem hallottam s csak a gyorsiiók feljegyzésében olvastam. Legyen szabad arra tehát most válaszolnom, az által, hogy — ha a miniszterelnök ur minden áron szerelmi vallomást akar kiváltani belőlem, (Derültség.) — kielégítem kíváncsiságát, hogy én igenis annak örülnék jobban, ha nem ő, hanem Körber miniszterelnök ur törnék le, mert akkor tudnám, hogy a t. miniszterelnök sziklaszilárdan megáll Magyarország érdekei mellett, a mi nekem nagy örömöt szerezne. (Helyeslés.) Más dologban is félreértett engem a t. miniszterelnök ur, a mikor azt mondta, hogy én a választásokról beszéltem, a mikor őt támadtam. Széll Kálmán miniszterelnök: Összeírásról! Megmondtam, mikor tovább mentem! Molnár János; A mi a választások körüli eljárását illeti, arról én csak dicsérőleg emlékeztem meg egyik beszédemben. Azt pedig, hogy a t. miniszterelnök urat vádoltam, azt ő egyesegyedül a saját szeretetreméltóságának, előzékenységének és udvariasságának méltóztassék felróni, mert ő ezen, a miniszterelnökökben oly igen ritkán föltalálható tulajdonaival minket már valóságosan elkényeztetett. Eddig ugyanis, ha valamely ügyben hozzá fordultunk, — legalább csekélységem e/t tapasztalta, — ő a legkészségesebben elintézte azt az ügyet, és ÍI hozzá intézett kérdésekre a lehető legnagyobb gyorsasággal adott feleletet, azt sem várva akárhányszor, hogy megkérdezzük, jött-e már válasz. Széll Kálmán miniszterelnök: Csupa vonzódásból! (Derültség.) Molnár János: Nem kétkedem benne. Kölcsönös az közöttünk. Förster Ottó: Megmondtam: Még megkéri a kezét, (Derültség.) Molnár János: Mivel pedig ilyen volt a május 14-én, szerdán. 69 helyzet, és én, noha három-négy hétig húzódott a nyitrai összeírás kérdése, mégsem kaptam tőle feleletet, pedig időközben már egyszer meg is sürgettem nála ezen ügyet: joggal azt hihettem, hogy még semmi érdemleges elintézés sem történt. Csak akarom még kérni a miniszterelnök urat, hogy ne tessék aggódni, hogy feketén látjuk a dolgokat, ellenkezőleg nagyon is tisztán látjuk azt, hogy alapos volt a gyanúnk, hogy t. i. épen annyit hagynak majd ki a választólisztából, a mennyi szükséges arra, hogy a kormánypárti képviselő a jövő választásnál többséget nyerjen. Mivel arra, a mit a t, miniszterelnök ur az egyházpolitikára vonatkozólag mondott, nem reflektálhatok, befejezem felszólalásomat, és köszönöm a t. ház szives figyelmét. (Helyeslés a néppárton.) Elnök : Krasznay Ferencz ! Krasznay Ferencz: Két okból kell kérnem a t. ház szives türelmét. Egyrészt azért, mert személyes kérdésben óhajtok szólani, másrészt azért, hogy félremagyarázott szavaimat megmagyarázzam. (Halljuk! Halljuk.') A t. miniszterelnök ur egyike volt azoknak, a kik ebbe a parlamentbe behozták azt az üde friss levegőt, a melyet lojális parlamenti vitatkozásnak nevezünk. Ennélfogva várjuk és elvárhatjuk tőle, hogy a lojális parlamenti vitatkozásnak minden exigencziáit kövesse. Széll Kálmán miniszterelnök: Követem is, meg is tartom! Krasznay Ferencz: Én azt hiszem, t. ház, hogy a lojális vita egyik követelménye az, hogy mindig érvet és csakis érvet állítsunk egymással szemközt és az azokból az érvekből vonható következtetéseket bizzuk azokra, a kik a beszédeket figyelemmel kísérik. Hagyjuk mindenkinek a judicziumára azt, micsoda következtetést von a szónok érveiből, de tartózkodjunk attól, hogy rögtön az érvek elmondása után és a vita hevében szubjektív jelzőket osztogassunk. Én azt hiszem, hogy ilyen szubjektív érvek közé tartozik, a mikor valakinek érvelését, elmebeli munkáját, prókátoroskodásnak nevezzük. (Uyy van! a szélsöbaloldalon.) A »prókátoroskodás« kícsinylést jelent és jelenti azt, hogy nem a jogtudásnak szabatos eszközeivel dolgozik az illető megvádolt férfiú, hanem azokkal a résekkel, hézagokkal, a melyek a törvénynek nyomtatott vagy irott betűi között, de mindig feltalálhatók, szóval nem fairé play-t végez az érvelés terén. Én azt hiszem, t. képviselőház, hogy az én csekélységem akkor, midőn tegnapi beszédemben az 1899 : XXX. t,-czikknek logikai interpretáczióját adtam, nem tévedt abba az útvesztőbe, a melyet prókátoroskodásnak lehet nevezni. (Lgy van! a, szélsöbaloldalon.) Én egy nagyon logikus eszközét a hermeneutikának, t. i. a logikai interpretácziót állítottam csatasorba ós azért azt az érdemtelen vádat, hogy prókátoroskodom,